Tarantino 9. filmje az év legjobban várt produkciója volt. Az egyedi látásmódú rendezőre nagyobb szükségünk van, mint bármikor ezelőtt, hiszen lassan nagyítóval kell keresni az eredeti, a tucattól eltérő mozis alkotásokat. Nem kell viszont fürkésznünk a sztárokat, akik szép számmal felsorakoztak, hogy elmeséljenek egy sztorit Hollywood hőskörából. Egy jó sztorit, ami ugyanakkor annyira bennfentes, hogy az már valamennyira az élményre is ráteszi a bélyegét.
Quentin Tarantino most ahhoz az időszakhoz nyúlt vissza, mikor ő még kissrácként bámulhatta a feltörekvő fiatal sztárokat az álomgyárban. A Volt egyszer egy Hollywood egyben tisztelgés, egyben egy érdekes újraértelmezése a filmes történelemnek.
1969-ben járunk Los Angelesben. Egy munka nélkül maradt, western tévésorozatából kikerült színész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és jó barátja, kaszkadőre, Cliff (Brad Pitt) együtt próbálnak boldogulni a mozi fővárosának kegyetlen világában. Ez a világ azért kegyetlen, mert változik: Rick és Cliff eddig kiismerte magát a showbizniszben, de most bármerre járnak, arra kell rácsodálkozniuk, hogy minden megváltozott: a szabályok, a főnökök, de még a nők is. Dalton az ’50-es években még viszonylag jó névnek számított, amit a gyönyörű kilátású villája is igazol, de mostanra javarészt sorozatok gonosztevő szerepe jut neki. Friss szomszédja nem más, mint Roman Polanski és annak képrázatos szépségű felesége, Sharon Tate (Margot Robbie), akikben Rick akár még egy előrelépés lehetőségét is meglátja, leginkább csak álmodozás szintjén.
A film atmoszférája lenyűgöző, még úgy is, ha valaki nem annyira van oda ezért a korszakért. Ami igazán leveszi a nézőt a lábáról, az viszont két név: DiCaprio és Pitt. Egymást felülmúlva nyújtanak akkora alakítást, hogy szinte minden más a háttérbe szorul. Igaz,egy kicsit most tényleg minden a háttérben marad Tarantinónál. Nem igazán lehet érezni azt az átütő erőt, ami a korábbi filmjeit jellemzi. És mégis, ezzel együtt jó film a Volt egyszer egy Hollywood.
Brutális, véres jelenetekből most meglepően keveset kapunk, de persze nem Tarantinóról beszélnénk, ha némi agyvelőt azért ne mutatna meg jó közelről. De e mellett sem igazán erőszakos a film, hiszen itt teljesen máson van a hangsúly. A feszültség viszont még így is tapintható, a két ász pedig minden pillanatát tovább emeli az alkotásnak.
Ha nem is ez lesz Tarantino élete fő műve, jó szívvel fogunk visszaemlékezni erre az alternatív filmes töriórára, amit senki más nem tudott volna ilyen módon tálalni.
