[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Bár Albert Dupontel regényadaptációja nem emelkedik ki különösebben az I. világháborúról szóló filmalkotások közül, azért mindenképpen magával ragadó mozi, amit érdemes megnézni.
A Pierre Lemaitre díjnyertes regényéből készült film két háborús bajtárs örök barátságáról szól, mely a fronton kötettett. Édouard (Nahuel Pérez Biscayart) és Albert (Albert Dupontel) kölcsönösen megmentik egymás életét az I. világháború végóráiban levezényelt totálisan felesleges és ésszerűtlen támadás alatt, amit vérszomjas és hatalomvágyó főhadnagyuk (Laurent Lafitte) indít a németek ellen. Édouard súlyosan megsérül egy robbanástól és elveszíti a fél arcát. Albert mindent megtesz, hogy megmentse fiatal barátja életét, morfiumot lop, hogy enyhítsen iszonyatos szenvedésein és még arra is hajlandó, hogy egy ügyes trükkel elhitesse Édouard családjával, hogy rokonuk halott. A sebesült fiú ugyanis nem akar visszatérni zsarnoki apja házába. A zord atya mindig elnyomta Édouard művészi ambícióit és a festést, amiért fia rajongott nevetséges és vállalhatatlan foglalkozásnak tartotta.
A két veterán összeköltözik Párizsban, míg Albert a betevőt próbálja megkeresni, addig Édouard végre szabadon hódolhat a művészetnek és a festmények mellett olyan csodálatos maszkokat készít, amik amellett, hogy eltakarják arca sérült részét, érzelmeit is ki tudják fejezni. A két barát nagyon nehezen boldogul, a francia állam nem segít a hozzájuk hasonló katonákon, Albert arra kényszerül, hogy alja munkákat vállaljon és lopjon. Édouard sorsuk megváltoztatása érdekében kieszel egy zseniális, ám morálisan megkérdőjelezhető tervet, háborús emlékművek terveivel akar pénzt kicsalni az államtól. Az üzlet be is indul, ám a két barát újra összeakad a kegyetlen Paradelle főhadnaggyal, aki természetesen nem hagyja szó nélkül, hogy becsapták.
Dupontel mindent megpróbál, hogy egy igazán mély drámát tárjon a szemünk elé, de nehezített pályán kell dolgoznia. A történet ugyanis sok szálon fut, először is ábrázolnia kell magát a háborút és az utána kialakult társadalmi közömbösséget, de el kell beszélnie Édouard és apja történetét is, hogy a csalásról már ne is beszéljünk. Szólnia kell a művészi kiteljesedésről, de legfőképpen arról, hogy aki egyszer megélt egy háborút az már egyszerűen képtelen visszatérni a hétköznapokba, mert örökre hordozni fogja testi és lelki sebesülései súlyát.
A rendezőnek ennyi feladat mellett nincs elég ideje komolyabban megmerítkezni az összes témában, ezért sokszor csak a felszínt karcolgatja, így ez a végletesen megható történet nem éri el a célját, a katarzis sajnos elmarad a film végén. Dupontel talán jobban tette volna, ha a cselekményszálak közül kiválaszt néhányat és csak arra koncentrál.
Ettől még nem nevezném rossz filmnek, a színészi játék miatt mindenképpen érdemes megnézni. Főleg Nahuel Pérez Biscayart játszik lehengerlően, őt legutóbb a 120 dobbanás percenként egyik főszerepében láthattuk és ott is nagyon meggyőző volt. Most szinte csak és kizárólag a szemével fejezi ki az érzelmeit, hiszen az arca többi része nem látszik a maszkoktól, a tekintete néha egészen hipnotikus.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
