[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Azt már most nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Vén rókák 2017 egyik legszínvonalasabb vígjátéka, amit igazán nehéz lesz lekörözni. Michael Caine, Morgan Freeman és Alan Arkin jutalomjátéka sziporkázóan vicces és stílusos, tökéletes elegy egy osztályon felüli komédiához.
A futószalagon gyártott, gagyi amerikai vígjátékok sajnos elszomorítóan jól futnak a hazai mozikban, mondhatni egyeduralkodóvá vált ilyen téren az értéktelenség. Azok számára, akik hideglelést kapnak a gusztustalan poénoktól, Hollywood nem nagyon hagy választási lehetőséget. Évente talán pár film akad, amit tényleg érdemes megnézni a minőségi vígjátékok szerelmeseinek. Idén a Vén rókák lesz az egyik ilyen gyöngyszem! Zach Braff, a film rendezője és Theodore Melfi, a forgatókönyvíró szinte játszi könnyedséggel bizonyítja be a számunkra, hogy nem kell ahhoz intézményesült színészeknek (lásd: Robert De Niro, Nagyfater elszabadul) megaláznia magát, hogy egy igazán pörgős és mai filmet készítsenek az öregségről, na meg egy baromi izgalmas bankrablásról.
Joe (Michael Caine) a gondos nagypapa áldozatául esett a bankok megtévesztő marketing hadjáratának és nem tudja tovább fizetni háza részleteit. A nyugdíjára sem számíthat, mert a gyár, ahol közel harminc évet lehúzott, csődbe megy. A kiábrándult öregurat még az ág is húzza, nem elég a saját baja, ráadásul még egy nagyszabású bankrablás áldozata is lesz, amikor haladékot akar kérni a bankfiókban lakáshitelére. A stílusos rablást úgymond, megirigyelve ráveszi országos cimboráit Willie-t (Morgan Freeman) és Albertet (Alan Arkin) egy igazán kockázatos vállalkozásra, hiszen ha a fiatal nyikhajoknak megy a bakrablás, akkor nekik sem okozhat gondot. Vagy mégis?
A film nagyon szórakoztató, igazi poén-cunami, ami aktuális és nagyon igaz módon viccelődik az öregséggel és annak minden velejárójával, legyen az testi vagy lelki eredetű. Caine, Freeman és Arkin van olyan bájos és magával ragadó, mint Walter Matthau és Jack Lemmon zsémbes szomszédként, azzal a különbséggel, hogy ők végig példás úriemberek maradnak.
Theodore Melfi szépen simítja össze az erkölcsi felelősséget a karakterek jellemével és hátterével, ezért egy pillanatig sem tudjuk elítélni a szereplőket tetteikért, végig együtt érzünk velük és drukkolunk nekik, hogy sikerre vigyék tervüket a „gonosz rendszer” ellen. Forgatókönyvírónk fordulatos és izgalmas történetet kreált, a játékidő alatt folyamatosan adagolja a puskaport, szinte alig van üresjárat a cselekményben, aminek a legvégére is jut pár ütős kis csavar.
Melfi és Braff az érzelmesség helyett inkább a poénokra koncentrált, bár azért bőven akad megható pillanat is, amin egy picit elérzékenyülhetünk. Az alkotók szándékosan nem mennek túl mélyre az érzelmeket illetően, de ez tulajdonképpen nem is baj, így lesz százszázalékosan életvidám a végeredmény.
A mellékszerepekben olyan kiváló színészek tűnnek fel, mint Ann-Margret, aki jóval túl a hetvenen is sugárzó a kikapós vígözvegy szerepében, valamint Christopher Lloyd, akinél zseniálisabb Alzheimer-kórost keresve sem találnánk, villanásai könnyfakasztóan viccesek.
A főszereplők színészi teljesítményéről is csak szuperlatívuszokban beszélhetünk, a trió alakítása hibátlan, persze ezek a nagy nevek többnyire mindig garanciát nyújtanak a minőségre. Morgan Freeman, mint generációja Kevin Baconje, mindig is dúskált a jobbnál-jobb szerepekben, neki ez tényleg csak ujjgyakorlat és Alan Arkin sem marad el mögötte. Michael Cain pedig, egyszerűen Michael Cain. Igazi színészóriás.
A Vén rókák egy igazán pazar, színvonalas vígjáték, amit óriási bűn lenne kihagyni! Milliószor újranézős.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
