[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Ulrich Seidl egy könyörtelenül őszinte rendező, aki a valóságot mindig is előnyben részesítette a fikcióval szemben. A nagyjátékfilmek után, most visszatér dokumentumfilmes gyökereihez és leplezetlen őszinteséggel mutatja meg nekünk Ausztria normáktól eltérő, sötétebb oldalát, a rendezett felszín alatt húzódó pincék világát, ahol nincsenek tabuk. Egy világot, ahol szexuális devianciák keverednek a fasizmussal és ahol az ártatlannak tűnő dolgoknak is súlyos jelentősége van.

Címe alapján akár hétköznapinak is tűnhetne ez a dokumentumfilm, hiszen kevésbé ismert tény, hogy a mi jó osztrák sógoraink nem feltétlenül csak tárolásra, vagy garázsként használják takaros házaik pincéit. Általában itt hódolnak hobbijuknak, gyűjtőszenvedélyüknek, ide járnak pihenni és kikapcsolódni. A pince egy olyan hely, ahol mindenki leplezetlenül önmaga lehet, kiteljesítheti vágyait és hódolhat szenvedélyeinek.

Ezek a vágyak és szenvedélyek pedig olykor nagyon is eltérhetnek a megszokottól, vagy ahogyan általában nevezni szoktuk: a normálistól. Seidl egy olyan univerzumba kalauzol minket, ahol a pice a tudatalatti szimbóluma és a megszállottság teljesen hétköznapi jelenség. Ahol a konvencionális normák elkorcsosulnak és feledésbe merülnek, az emberek pedig bármit hajlandóak megtenni, ami örömet okoz nekik. A film szereplői kendőzetlenül tárják elénk magánéletünk legféltettebb titkait, hogy megismerkedhessünk sajátos világukkal. Olyan tipikus figurák ők, akikkel naponta találkozhatunk a boltban, vagy az utcán, élhetnének akár a szomszédunkban is, hiszen honnan is tudhatnánk, hogy mások miféle rejtélyes titkokat őriznek magukban.

Ott van például a nyugdíjas házaspár, akiknek a vadászat a hobbija és imádják a varacskos disznóból készült bécsi szeletet, pincéjük és házuk falait pedig zsúfolásig beterítik a leölt állatok kitömött trófeái. Egy másik pincében korosodó pasik fitogtatják erejüket egy lőtéren, aztán disznó vicceket mesélnek egymásnak és „magasröptű” vitát folytatnak a muzulmánok észbeli képességeiről.

Aztán ott van a butuska eladólány, aki megunta munkáját a boltban, mert folyamatosan kedvesnek kell lennie olyan emberekkel is, akik őt semmibe veszik, ezért inkább úgy dönt, hogy pornószínésznő és részmunkaidős prostituált lesz.

A rendező fokozatosan jut el az ártatlanabb furcsaságoktól a súlyosabb devianciákig, hogy aztán bevezessen minket az emberi lélek sötétebb, elhagyott zugaiba, ahol a szadizmus vagy éppen a mazochizmus hétköznapi része a házaspárok életének. Ahol a férfi nem más, mint egy rabszolga, aki még igényli is, hogy folyamatosan megalázzák, vagy ahol semmi más nem okozhat kielégülést, csak az elviselhetetlen fájdalom.

Ebben az elhagyatott zugban él Josef is, aki egy igazán kedélyes, jóravaló alkoholista, őszinte fasiszta érzelmekkel. Egyszerűen rajong a Führerért, pincéjének falán számtalan Hitler portré és világháborús relikvia díszeleg. Ebben a kedélyes környezetben fogadja barátait esténként, hogy igyon, beszélgessen és énekeljen velük.

Seidl kiváló érzékkel váltogatja a mozgó és állóképeket, a csendet és a jelentőségteljes szavakat. Remek humora könnyed eleganciával kalauzol minket végig az idegen életek titkain. A direktor saját bevallása szerint sem tudta pontosan a forgatás alatt, hogy éppen sírjon, vagy nevessen egy adott szereplő történetén. Így vagyunk ezzel mi is, hiszen az emberi természet ilyenfajta eltérései meglehetősen zavarba ejtőek. Egyszerre látni a fényt és a sötétséget egészen megdöbbentő lehet a néző számára.

Seidl játékfilmes eszközökkel teszi érzékletesebbé azt a valóságot, amit hangsúlyozni szeretne. Nem feltétlenül változtatja meg, csak egy kis festéket dob rá, hogy jobban érvényesüljenek a motivációk. A filmben szereplő nő, aki egészen élethű játékbabákat rejteget férje elől, eredetileg nem a pincében tarja szeretetének tárgyait, de a rendező a nagyobb hatás kedvéért máshogyan alakította a történetet. Így érzékletesebb és megindítóbb az a rajongás, amivel a nő körbe veszi az élettelen tárgyakat.

A pince egy izgalmas és nagyon eredeti dokumentumfilm, amely érzékletesen mutatja be az emberi természet sötétebb oldalát. Azt az árnyékos részt, ahol csak végletekben gondolkodunk.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

Végletek univerzuma (A pince - kritika)
A pince egy izgalmas és nagyon eredeti dokumentumfilm, amely érzékletesen mutatja be az emberi természet sötétebb oldalát. Azt az árnyékos részt, ahol csak végletekben gondolkodunk.
7.5Szerintünk
Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
7.0