Semmi értelme ennek az állandó zenekarozásnak!- mondta anyám dohogva évekkel ezelőtt, amikor bejelentettem, hogy megvettem életem első heti Sziget belépőjét. Akkor éltem a nagy Kispálos korszakom és tulajdonképpen nem érdekelt más, csak hogy ott legyek az összes létező koncerten és torkom szakadtából üvölthessen a Zsákmányállatot. Emlékszem a földöntúli érzésre, ahogy sétálok át a K-hídon, leírhatatlanul szabadnak és boldognak éreztem magam. Egészen a második napig, amikor is az akkori pasim szakított velem, valami olyan dumával, hogy ő most az önző korszakát éli. Némán bámultam, ahogy elnyelte a nyüzsgő tömeg, aztán lerogytam a Tesco sátor mellett a fűbe, és hajnalig zokogtam tök egyedül, miközben ezrek buliztak körülöttem. Mikor belepett a reggeli harmat és megszűnt a zaj, amit az erősítők okádtak a levegőbe, valahogy haza vonszoltam magam. Otthon konstatáltam, hogy majdnem negyven fokos lázam van, így a fesztivál hátralévő részét ágyban párnák közt töltöttem. A láz mellett hisztérikus bőgő rohamok kínoztak, természetesen a pasi miatt, na meg azért, mert reményvesztetten levágtam magamról a mesés karszalagot.

Ez a rossz hangulat aztán jó időre megalapozta a fesztiválhoz fűződő viszonyomat, és bár évekig próbálkoztam becsülettel, valami miatt nekem soha nem jött át a Sziget úgy istenigazából.

Nem igazán tudom elmagyarázni az okát, de valahogy idegenek maradtunk egymásnak. Futó ismerősök, akik csak félvállról biccentenek, ha véletlenül találkoznak. Mindkettőnknek megvolt a másikról a kialakult véleménye. Szerintem ő drága, túlértékelt, mocskos és zsúfolt volt. Ő meg nyilván azt gondolta rólam, hogy amolyan finnyás koravén vagyok, aki már attól is rosszul van, ha rámegy egy kis por a cipőjére. Valószínűleg mindkettőnknek igazunk volt valamennyire.

Szóval teltek a fesztiváltalan évek, mígnem egyszer csak a haverok szóltak, hogy van itt ez az orfűi fesztivál, a Lovasi szervezi, el kéne menni. Az első két évben kategorikusan ellenálltam. Dehogy fogok én egy sátorral vergődni a kullancsos Mecsekben! Nincs az a pénz! Hogy apartman? Az sem érdekel!

Aztán két év után mégis elkezdett érdekelni a dolog. Annyian mondták, hogy ez egy nagyon jó kis buli, hogy nincs tömeg, hogy mennyire más, meg hogy Orfű a Föld igazi szívcsakrája, vagy mi… bla-bla-bla, hogy aztán rávettem magam és megnéztem én is ezt a nevezetes fesztivált. Azonnal bele is szerettem. Végérvényesen és halálosan.

A Fishing valóban más volt, mint a többi fesztivál. Sokkal élhetőbb azt hiszem, mondhatni csendesebb, nem bontotta meg a táj egységét, nem hivalkodott, csak belesimult a Mecsek ölelő karjaiba. Soha nem volt célja, hogy harsány legyen, és ennek módfelett örültem. Jobban kedvelem az egyszerű dolgokat.

Két évig Orfű legelején laktunk. A települést jelző tábla után, közvetlenül a második házban, ha Pécs felől érkezik az ember. Ezzel csak az volt a gond, hogy jó sokat kellett sétálni, hogy eljussunk a fesztivál területére, és bár a mai napig úgy teszünk, mintha gyűlöltük volna az egész tortúrát, azért mégis jó volt az erdő illatos páráját belélegezve haza sétálni a tavak mentén.

Aztán a harmadik évben annyira belehúztunk, hogy sikerült a fesztivál mellett szállást szereznünk. Tópart, diszkrét halszag, fülledt meleg, egy közepesen lepukkant apartman. Csudaszép volt. Na abban az évben aztán igazán átjött a bizonyos fesztiválos életérzés. Feküdtem a fűben, a bőrömön keveredett a naptej és a szúnyogriasztó fanyar illata, mocskos voltam, mint egy ötéves, aki most keveredett elő egy nagyon durva játszótéri sárkupacból. Hallgattam a zenét, ittam a rozé fröccsöt és olyan irgalmatlanul és közhelyesen boldog voltam, hogy az már komolyan ciki.

Ez így ment minden évben. Orfű kötelező program lett a banda életében. Mielőtt visszaindultunk Pestre, már le is foglaltuk a következő évre a szállást, nehogy lemaradjunk a tuti helyről. Ripsz-ropsz elillant az egy év és mi megint utaztunk lefelé a délre vezető kihalt autópályán, át az indokolatlan alagutakon, kanyarogva a Mecsek árnyékos fái közt. Megint fesztivál, megint üvöltve énekelek a tömegben, megint fröccs, megint horgászunk és megint szabad vagyok. Színesen pörgő emlékek, őrült sztorik, legendás pillanatok!

Aztán tavaly valami furcsa diszkomfort érzés kerített hatalmába. Csak néha éreztem és egészen pontosan nem is tudtam, hogy mi ez a kellemetlen, nyikorgó kaparászás a koponyámban. Valahogy kényelmetlen volt a szállás, vacak a hangosítás, túl hosszú volt minden sor, meg mintha nagyobb lett volna a tömeg, ami kifejezetten idegesített.

Nem ismertem magamra, amikor végre leesett mi a bajom. Utolsó nap éppen a mosdóra vártam az egyik szocreál tisztálkodó egységnél. Egykedvűen bámultam a piszkosfehérre kopott apró csempét, a jobb napokat látott zuhanyzók előtt, amikor beugrott a mindent eldöntő kérdés: Vajon van olyan, hogy ez elmúlik? Elmúlik egyszer a kényszer, hogy itt legyek? A válaszba bele sem mertem gondolni. Inkább gyorsan elhessegettem ezt a nyomasztó érzést és megpróbáltam visszamenni bulizni. Nem ment. Bedobtam arra az évadra a törölközőt és lekullogtam a szállásra. Miközben bandukoltam lefelé a lejtőn, hálát adtam a magasságosnak, hogy nem kell gyalogolnom a szaros erdő rohadtul illatos páráján keresztül a tavak mellett egészen az Orfű tábláig.

Aztán megint eltelt egy év. Elérkezett az idei Fishing, vele együtt pedig fesztiválos pályafutásom mélypontja. Nemes egyszerűséggel leginkább szarul éreztem magam a hivatalos fesztivál programok közben, bár egyik este éppen kellő arányban sikerült vegyíteni a koffein és alkohol egységeket (3 presszó+ fél pohár sör) ahhoz, hogy megfelelően feldobott legyek és legalább egy fél órára elfeledkezzek arról, hogy én most rohadtul nem is akarok itt lenni.

Mondjuk ez nem teljesen igaz, mert akartam, de egyszerűen képtelen voltam rá. Olyan volt, mint egy rémálommá vált szilveszteri buli, ahol kötelezően jól kell érezned magad. Émelyítő. A tóparton akartam gubbasztani álló nap és nézni a nyugalmas vizet. Helyette kelletlenül őgyelegtem egyik koncertről a másikra, mert ugye, ha befizettük, letáncoljuk!

Szóval a Fishing és én párkapcsolati válságban vagyunk. Lehet, hogy tanácsadásra kéne járnunk, vagy mifene, mert most valahogy egy kicsit idegenek vagyunk egymásnak. Amolyan futó ismerősök, akik csak félvállról biccentenek. Ez nyilván nem a fesztivál hibája, ő továbbra is hozza, amit megszoktunk tőle. Csak most jelenleg nem igazán tudom, hogy mi értelme ennek az állandó zenekarozásnak!? Talán szünetet kéne tartanunk, mert most az önző korszakomat élem, mert van olyan, hogy őszintén, mélyen szeretsz valakit, de mégis képtelen vagy már elviselni. Ez a szeretet soha nem múlik el, csak valahogy teljesen átalakul.