[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Filmként ugyan bukdácsol, de még így is eldobod majd az agyad az Emma Watson és Tom Hanks főszereplésével készült utópiától.

Facebook, Twitter és Instagram-függő vagy? Pánikba esel, ha nem talál wifit a telód? Akkor most gyorsan képzelj el egy világot, amiben totális szimbiózisban élsz majd a közösségi médiával és a titkaid megszűnnek létezni. Talán most legyintve arra gondolsz, hogy ez már most is így van, minek ezen pörögni, elvégre ez itt a 21. század, megállíthatatlanul erre halad a világ. De biztos vagy benne, hogy felkészültél arra, amit ez ténylegesen is jelent? Kész vagy rá, hogy Dave Eggers félelmetes, letaglózó világában élj?

A fiatal és tehetséges Mae (Emma Watson) annyi csapnivaló meló után végre állást kap a Szilícium-völgy egyik legmenőbb cégénél. A tech-óriás, azaz a The Circle egy Facebook, vagy Google szintű álommunkahely, ami a ValóÉn profil megalkotásával vált híressé és majdhogynem megkerülhetetlenné. A ValóÉn profilban egyszerre tárolható minden adatunk (személyi és banki információk, ujjlenyomat, felhasználónevek és jelszavak) így minimálisra csökkenthető vele az a biztonsági rés, ami visszaélésekhez vezetne.  Mae elképzelni sem tudna jobb munkahelyet, bár az is igaz, hogy pár céges szokást furcsának érez elsőre, de a közösségi nyomás hamar meggyőzi, hogy alkalmazkodjon a körülményekhez. Ha maradt is benne némi kétkedés, azt a cég látnoki vezetője, Eamon Bailey (Tom Hanks) szisztematikusan kiírtja belőle. Tehát Mae szívvel és lélekkel hinni kezd a ValóÉn totális létjogosultságában és még abba is belemegy, hogy egy apró kamerát viseljen a ruháján, ami gyakorlatilag biztosítja, hogy Mae feloldódjon a közösségi médiában és soha többé ne legyenek titkai. A rendszert Irányító Bailey és cégtársai azonban számos titkot őriznek és bőven szolgálnak meglepetéssel a világ és Mae számára, aki hamarosan meg is tapasztalja imádott utópiája tökéletlenségét.

A film forgatókönyve távolról sem tökéletes, akár még pocséknak is nevezhetnénk, mert gyermekded, hasraütés- szerű feloldásokkal lazítja a feszültséggel teli, tökéletesen megalkotott konfliktusokat. Az események sokszor logikátlanok, néha olyan érzést keltenek, mintha Dave Eggers nem kapott volna elég időt a forgatókönyvre, ezért a nagy kapkodásban már nem volt ideje életszerű párbeszédeket írni. Ez sajnos időről-időre megtöri a film lendületét. Arról már ne is beszéljünk, hogy a rendező, James Ponsoldt színészvezetési technikája fertelmesen csapnivaló. Tom Hanks csak azért jó, mert ő nyilván Tom Hanks és a rengeteg tapasztalata, meg az ösztönös tehetsége kihúzzák a csávából, Emma Watson viszont még soha nem volt ennyire mesterkélt és életidegen, Ponsoldt meg szinte szerelmes a színésznő bájosan mosolygós félprofiljába, ezért ahol csak lehet be is vágatja.

A bekezdésnyi szitok ellenére a film mégis MŰKÖDIK, sőt annyira izgalmas, hogy szabályosan a székhez szegezi az embert.

Eggers felvetéseibe szabályosan félelmetes belegondolni, az anonimitás és a magánszféra megsemmisítése, a totális ellenőrizhetőség hatalmas erkölcsi dilemmákat hordoz magában. Eggers egyfelől megmutatja ennek a jó oldalát, egy rendszert, egy életet, ahol nem történhetnek bűncselekmények, ahol átlátható a demokrácia, hiszen a politikusaink minden cselekedete a nyilvánosság előtt zajlik, minden levelük, telefonbeszélgetésük és találkozójuk látható és folyamatosan elérhető. Számos fogalom megszűnne létezni, ilyen lenne például a korrupció.

Másrészről a film bemutatja ennek minden árnyoldalát is, hiszen a titok nélküli élet, a kényszer az állandó online létre, fizikálisan és lelkileg is nagyon megterhelő lehet. Az állandó önmonitorozás mókuskereke hamar felőrli az embert. A vizslató szemek mindent látnak, ezért az a személy, aki ténylegesen vagy, önmagad legtisztább valója, akit csak te ismersz egyedül, megszűnik létezni. Jobbak leszünk attól, ha folyamatosan saját magunk feljavított, insta-szűrős változatát mutatjuk a külvilág felé?

A titok nélküli élet maga a teljes hatalom, ezért tényleg csak akkor működhet, ha nem egy kézben összpontosul. Ha így volna, önmaga karikatúrájává válna az egész és legyőzhetetlen erőt adna irányítói kezébe.

Eggers történetének legnagyobb ereje, hogy ettől a valóságtól már tényleg csak másodpercekre vagyunk, ez már most több egyszerű közösségi függésnél. Te is a Facebook irányított valóságában élsz, látod a Google rád szabott hirdetéseit, a Messenger rögzíti még az enter megnyomása előtt begépelt és végül törölt, vagy átírt pötyögéseidet is, a feltöltött képeid pedig akár a hülyeséged örök mementói is lehetnek. Egy svéd high-tech cég nemrégen hozta nyilvánosságra, hogy rizsszem méretű RFID-csip beültetését szorgalmazza a dolgozói kézfejébe. Az eszköz helyettesíti a belépő kártyát, működteti a kávéautomatát és a fénymásolót, de mérheti tulajdonosa egészségügyi adatait is, határtalanok a lehetőségek. A cég kedvezményekkel és VIP bulikkal jutalmazza, ha valaki a dolgozók közül vállalkozik a feladatra. És szépen meg is érkeztünk Eggers bámulatosan félelmetes valóságába.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

Utópia vagy disztópia? (A kör - kritika)
Filmként ugyan bukdácsol, de még így is eldobod majd az agyad az Emma Watson és Tom Hanks főszereplésével készült utópiától.
7Szerintünk
Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
8.0