[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Az éppen Budapesten forgató Jennifer Lawrence és Chris Pratt közös filmje az előzetes alapján baromi izgalmas űrdrámának tűnt, melyben egy nagyon titokzatos valami/valaki áll a bekövetkezett események mögött. Aztán ebből az lett, hogy olyan távol áll a film a trailerétől, mint Földünktől a legközelebbi élhető bolygó. Na jó, az egy kicsit túlzás, de ha az Utazók megnézése után esetleg úgy érzed, hogy valaki átvert, akkor valószínűleg jól érzed.

Sci-fiből kijutott az elmúlt években jó néhány számunkra, az idő múlásával pedig egyre fantáziadúsabb sztorik pattannak ki a hollywoodi írók tollából. Az Utazók is nagyon jó alaptörténettel indul: Az Avalon űrhajó több mint 5000 hibernált utassal a fedélzetén a Homestead II nevű paradicsomi bolygóra tart a Földről, a menetidő röpke 120 év. Kb. 30 évnyi nyugalmas sétahajókázás után aztán jön az első gigszer és valami felébreszti a műszaki zseni Jimet (Chris Pratt). A kalandvágyból a hajón utazó férfi érthetően nem nagyon tud mit kezdeni a helyzetével és bő egy évig lófrál egyedül a fedélzeten, ahol egy android pultos (Michael Sheen) az egyetlen társasága. Mikor Jim már majdnem feladná a dolgot bekövetkezik egy újabb ébredés, Aurora (Jennifer Lawrence) felbukkanása miatt pedig Jimbe ismét visszatér az életöröm. A két szerencsétlenül járt utazó, akik a való életben valószínűleg sosem találkoztak volna, szép lassan egymásra talál, miközben hajójuk mintha süllyedni készülne alattuk.

Ez a fenti utolsó mondat akár a Titanicról is szólhatna, de tény, hogy van némi áthallás az óceánjárón az Avalonon történtek között. Az Utazók jó része végülis a két főszereplő érzelmi viszonyáról szól, a háttérben pedig megbújik valami, amiről azt hisszük hogy fontos és nagy befolyással bír mindenre a történetben. Most lelőjük a poént, vagy sem, de az a szomorú tény, hogy a szerelmi cívódáson kívül nem sok fontos dolog húzódik meg a sztoriban. Persze van azért megoldásra váró probléma, de hát ez a két szép ember úgyis megoldja majd, nem igaz?

Az Oscar-jelölt norvég rendező, Morten Tyldum (Fejvadászok, Kódjátszma) és az író, Jon Spaihts (Prometheus, Doctor Strange) ezúttal a magány és annak feldolgozása köré épített egy látványos, de szó szerint üres világot. Az Utazókkal nem az a baj, hogy nem lesz belőle sci-fi klasszikus, mert egyszerűen nem lehet, hanem hogy annak álcájával veszi rá a nézőt, hogy üljön be a moziba. Ráadásul mintha direkt idegesíteni akarna minket azzal, hogy butábbnál butább jelenetek követik egymást (közvetlenül egy napszerű csillag mellett elhaladó űrhajó csak egy apró falat ezek közül). Az, hogy a film fontos kérdéseket feszeget, még védhető is, kár hogy az űr és minden egyéb csak elhanyagolható díszlet a feltett kérdések ilyen-olyan szintű megválaszolásához.

A színészekkel lenne a legkevesebb baj, mert ehhez a sztorivonalhoz tökéletesen illik Chris Pratt és Jennifer Lawrence is. Csak hát annyi mélységet tudnak átadni, mint egy feles pohár. Vagány és vicces beszólások, csábos tekintetek, könnyes szemek váltogatják egymást, hogy egy olyan befejezést hozzanak össze, amit a Twilight-filmeken szocializálódott nézők fognak csak igazán értékelni.

Pedig még az sem mondhatjuk, hogy ne lenne szórakoztató ez a két óra, mert minden blődsége ellenére nézhető az Utazók, de hogy így rászedtek minket, az azért fáj. Na de sebaj, idén lesz még pár sci-fi, ami nem csak marketingfogásnak használja az űrt és annak minden misztikumát.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

Ez a hajó nem oda visz, ahova szerettük volna (Utazók - kritika)
Romantikus film az űrben... nincs is ezzel gond, ha már az elején nem akartak volna rászedni minket a készítők.
6Szerintünk
Olvasói értékelés: (26 Szavazások)
5.4