Egy jó nagy kitérő után Guy Ritchie visszatért ahhoz a műfajhoz, ami berobbantotta a karrierjét – gengszterek és leszámolások, ütős szövegekkel körítve. A sztárparádéval megtolt Úriemberek nem a Blöff kistestvére, inkább csak amolyan unokatesó, aki azért elég jól szórakoztatja az egybegyűlteket.
Ritchie új filmje néha érdekes, néha fura, de nézeti magát. Az angol rendező mintha kissé kezdene kimerülni, vagy csak szimplán öregszik – ami amúgy tök rendben van -, de érezhetően nem tud akkorát gurítani, mint a már említett Blöffel, vagy A Ravasz, az Aggyal, hiába mozog ezúttal ismét a jó öreg London utcáin. Persze azért egy Aladdinhoz képest itt sokkal jobban kiélhette magát.
Mickey Pearson (Matthew McConaughey) amerikai születésű, de egy oxfordi ösztöndíjjal elkerül Angliába, ahol később London egyik legnagyobb marihuána terjesztőjévé válik, ha nem a legnagyobbá. Emiatt tanulmányait abbahagyja, mert rájön: a brit felső tízezerből dealerként sokkal jobban megél. Jó pár év alatt megszedi magát és amikor úgy érzi, ennél több nem kell, akkor megpróbál “nyugdíjba” menni. De ez nem lesz ennyire egyszerű… Hogy miért? Spoilerek nélkül legyen annyi elég, hogy elkövet egy kis bakit, ami amúgy a végkifejletet nézve nem is olyan kicsi és elindít egy lavinát. Saját maga ellen.
Lesz itt bérnyomozás, múltban áskálódás, fenyegetés, betörés és piálás, de véletlen halál is. Na de ne szaladjunk ennyire előre. A bérnyomozó Fletcher, vagyis Hugh Grant – aki akkora egy zseni, annyira jól játssza a pénzéhes detektívet, hogy már szinte hányingere van tőle az embernek. Az ellenszenves magánnyomozó szinte forgatókönyvből olvasva mesél nekünk Mickeyről és aki ennek a fültanúja, az nem más, mint Pearson jobb keze, Ray (Charlie Hunnam). Fletcher 20 milliót követel, hiszen elmondása szerint minden mocskos részletet ismer a dealer üzleteinek hátteréről.
Gyakorlatilag szünet nélkül érkeznek az új szereplők a filmbe, hogy bonyolítsák a szálakat. Lesz itt aztán minden: a kínai maffia a szexy Száraz Szemmel az élén (Henry Golding), a bunyós banda edzője (Colin Farrel) és az ő “totyogói”, drogosok és elkényeztetett tinik, de nyilván lesz egy kis gebasz az orosz maffiával is, hiszen klisék nélkül nincs jó film. Na, de kinek akarja Mickey leginkább eladni a bizniszt? Naná, hogy egy arisztokrata pénzes zsidónak (Jeremy Strong).
Csak pislogunk, mint hal a zacskóban, mert annyi a kesze-kusza szál, meg a sok új szereplő, de nyugi, a végére minden összeáll. Sok lesz a humor, na meg a hulla, de durva erőszak nem igazán van (szerencsére), vagy ha van is, azt a rendező a fantáziánkra bízza, ami lehet így is épp elég nyomasztó. Hiszen te honnan adnál egy font húst magadból egy -25 fokos hűtőkocsiban, ha egy órád van és egy éles késed a biztos fagyhalál előtt? Na ezt szerencsére Guy Ritchie a fantáziánkra bízta és nem kellett bokáig ülnünk a vérben és az üvöltésben.
Szerethető és szórakoztató lett az Úriemberek még úgy is, hogy messze nem ez Ritchie legjobb munkája. A felhőtlen röhögésért és a remek szereplőkért viszont nagy pacsi neki. És ha még azt is hozzátesszük, hogy alig több mint 20 millió dollárból kijött ez az egész, akkor ő is baromira elégedett lehet a végeredmény láttán.
