[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Olaszország legdélebbi szigete Lampedusa, ahová már 2009 óta folyamatosan érkeznek a menekültek a tengeren keresztül. A főleg Szomáliából, Eritreából, Szudánból és Nigerből ide tartó emberek elképzelhetetlen megpróbáltatások árán jutnak el Líbia partjaihoz, ahonnan az embercsempész bandák ócska gumicsónakjain és bárkáin, több százan összezsúfolódva indulnak tovább annak reményében, hogy a túlparton megváltozhat az életük. Az Arany Medve díjjal jutalmazott Tűz a tengeren ezeknek az embereknek a tragédiáját meséli el.

Gianfranco Rosi, olasz dokumentumfilmes, maga is Eritreában született. Tizenhárom éves korában menekült el az ottani polgárháború elől. Szülei nélkül kellett elhagynia az országot, tehát maga is jól ismeri az újrakezdés fájdalmas nehézségeit.

Legújabb filmje, a Tűz a tengeren jócskán túlnő a dokumentumfilm határán és már-már művészfilmes eszközökkel mutatja be a menekültek és a szigetlakók összefonódó történetét. Illetve pontosan ez az, amit nem mutat be és pár villanástól eltekintve elhallgat.

Rosi filmje tulajdonképpen két jól elkülöníthető részre tagolódik, még akkor is, ha vannak benne átfedések. A rendező hosszú, szinte már Tarr Bélát idéző snittekbe mutatja be a helyiek életét. Mária asszonyt, amint éppen kávét főz a férjének és aztán azt meg is issza csendesen a házaspár. Vagy azt, ahogyan egy kisfiú (Samuele Puccillo) a nagymamájával beszélget, aztán meg szürcsölve habzsolja az asszony főztjét.

Ezek a terjengős, elnyújtott részek magának való, komor embereknek festik le a szigetlakókat, akiknek semmilyen kapcsolata nincsen a menekültekkel. Kivételt csak a sziget orvosa képez, aki egy felkavaró jelenetben beszél a mentés során tapasztalt élményeiről.

A valóság azonban teljesen más. Több tudósítás is beszámolt arról, hogy Lampedusa lakossága hatalmas részt vállalt a tengeren bajba jutott migránsok mentésében és kevés kivételtől eltekintve mindenki azon dolgozott, hogy segíthessen ezeknek az embereknek. Ez a civil segítségnyújtás egyáltalán nem jelenik meg a filmben. Rosi úgy ábrázolja a szigetet, mintha az egy kihalt, elnéptelenedett világ lenne. A valóságban azonban Lampedusa virágzó turistaparadicsom, nyüzsgő szállodákkal, melyeknek ugyan visszaesett a forgalma a folyamatosan érkező menekültek hatására, de mégsem néptelenedtek el annyira, mint az a filmben látható. Ez pedig akárhogy is nézzük, erős csúsztatás.

Rosi nyilatkozatai szerint, ezzel Európa egészének közönyösségét akarta ábrázolni, ám ez egyáltalán nem érezhető a néző számára, vagy csak egészen halványan, amikor utólag valami értelmet próbálunk meg felfedezni a két különálló rész összekapcsolásában.

A film másik egységének nagyobb részében Rosi a menekültek arcát mutatja a vásznon, ami szavak nélkül is hihetetlenül beszédes. Láthatjuk a mentés részleteit is és a menekülttábor hétköznapjait. Az egyik legmegindítóbb, nyugodtan mondhatjuk, hogy katartikus jelenetben fiatal férfiak csoportja énekli ki magából az Olaszországig vezető út borzalmait.

Rosi nem mutat nekünk egyéni történeteket, nem készít interjút a menekültekkel, nem ismerjük meg ezeknek az embereknek a hátterét, sem azt, hogy mi elől menekülnek. (Ez amúgy Rosi bevált munkamódszere, egyetlen filmjében sem használ interjúkat, nehogy túl közel kerüljön a történethez és elvesszen az objektivitás.)

Én azonban úgy gondolom, hogy erről a témáról nem lehet tárgyilagosan beszélni és ez a direktornak sem sikerült.

A síró, végtelenül kimerült, megvert és beteg emberek látványa, annyira megrendítő, hogy nyugodtan búcsút mondhatunk az objektivitásnak. Különösen akkor, amikor a Rosi hullazsákokba zárt tetemeket mutat, vagy amikor leplezetlenül elénk tárja egy hajó gyomrát, ahol egymáson hevernek a menekültek hullái. Természetesen mindezt maximális tisztelettel teszi, szem előtt tartva az elhunytak méltóságát, bár ebben az esetben nagyon nehéz méltóságról beszélni, hiszen már az okok is méltatlanok, amik menekülésre kényszerítik ezeket az embereket, nem is beszélve a bánásmódról, amit útjuk során tapasztalnak.

Vitathatjuk az ilyen erőteljes képsorok használatát, én mégis szükségesnek érzem őket, mert ezek a képek talán segítenek felnyitni azok szemét is, akik képesek általánosítva, sőt félvállról beszélni a témáról.

Rosi filmje nem koncentrál hagyományos értelemben az egyénre, mégis felhívja a figyelmet az egyéni elbírálás fontosságára. Arra, hogy a menekültek áradata nem egyszerűen csak arctalan tömeg, hanem többségében olyan emberek csoportja, akik csak békére vágynak.

Ebben az olvasatban pedig még az is megbocsátható a rendezőnek, hogy olykor csúsztatott a valóságon és mellőzte a számára olyan fontos objektivitást.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

Egy dokumentumfilm, ami a cél érdekében elkendőzi a teljes valóságot (Tűz a tengeren - kritika)
Rosi filmje nem koncentrál hagyományos értelemben az egyénre, mégis felhívja a figyelmet az egyéni elbírálás fontosságára. Arra, hogy a menekültek áradata nem egyszerűen csak arctalan tömeg, hanem többségében olyan emberek csoportja, akik csak békére vágynak.
7.5Szerintünk
Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
7.6