A 19. Sziget fesztivál első két napján voltunk túl, mikor az összes közül talán a legnagyobb tömeg gyűlt össze a rendezvényen. Arra a kérdésre, miszerint mennyire jogos a Prodigy népszerűsége még annak ellenére is, hogy minden évben fellépnek nálunk, erősen megosztó válaszok születnének. Mindenesetre úgy látszik 2011-ben is erre van a legnagyobb igény itthon, viszont még szerencse hogy azért komolyabb fellépők is akadtak a Sziget második felére…

A Deftones 2006-ban járt legutóbb nálunk, így az öt éves várakozás nagy reményeket szült irányukba. Az eltelt idő legnagyobb, vagyis inkább legszembetűnőbb változását maga Chino Moreno produkálta, aki kb. húsz kiló mínusszal rohangált a színpadon, így sokkal lendületesebben is hergelte az egybegyűlteket. Ez a buli egyébként remekül mintázta, miért is nem szabad a csapatot a nu-metal skatulyába zárni. Az említett műfaj már rég kifulladt, míg a Deftones ugyanolyan népszerűséggel tör be a legnagyobb fesztiválokra, mint évekkel ezelőtt. Chinoék amúgy a Diamond Eyes című frissnek számító nótával robbantottak, de a lassan hömpölygő szerzemények (Change, Passenger, Digital Bath) sem hajlottak unalomba. Minden bizonnyal a show csúcsát jelentették a 7 Words, My Own Summer, Engine No. 9.-jellegű dühkitörések, bár a Bored és a Back To School hiánya eléggé fájó volt. Ettől függetlenül viszont hősiesre sikeredett a Deftones újabb budapesti fellépése.

Szombaton a Kaiser Chiefs és a Thirty Seconds To Mars voltak a Pop/rock Nagyszínpad sztárfellépői. A brit indie rockerek az elmúlt lemezeiken csak úgy ontották magukból a nagyobbnál nagyobb slágereket, viszont a legújabb anyagra eléggé felejthető dalokat pakoltak fel a leedsi srácok. Szerencsénkre főleg a korábbi szerzeményekre – így a Ruby-ra, a Never Miss a Beat-re vagy a I Predict a Riot-ra – koncentrált a banda.
Jared Leto produkcióját egy éven belül immáron negyedszer csíptük el. Igaz, most csak a show második felét tudtuk lecsekkolni, hiszen a Lostptrophets-ből egy percet sem érte volna meg kihagyni. 30STM ügyben nem érzem otthon magam, de az eddigiek közül talán a legösszeszedettebb produkciót láthattuk a triótól, akiknél az önfényezés azért még mindig erősen előtérben van. Na meg azt a fránya “jump” felkiáltást sem kéne számonként harmincszor elsütni és akkor az agyérgörcs sem kerülgetné a laikusokat. Abban nem vagyok biztos, hogy Letoék a rövid időn belül elsütött három magyar koncert alatt az emlékezetükbe vésték a magyar zászló képét, de azt nyilván tudják már, hogy itt mindig nagy rajongótábor fogja várni őket. Csak most már kicsit tényleg várjanak.

Igazi meglepetésnek számított a Lostprophets nevének bejelentése még tavasszal, hiszen a hozzájuk hasonló zenekarok azért Bécsnél tovább még egy fesztivál kedvéért se nagyon jönnek. Szerencsére most jöttek és le is tépték a fejünket ha már itt voltak. Bár a hangzást szokni kellett, még idejében sikerült elkapnunk a fonalat ahhoz, hogy maximálisan élvezni tudjuk Ian Watkins-ék fellépését. Néhány új dalt leszámítva ( It’s Not The End Of The World…, Where We Belong) a mindenki által ismert korábbi slágerekre összpontosított a csapat, így sorban záporoztak az olyan dalok, mint a We Still Kill The Old Way, a Rooftops, a Last Summer vagy a kihagyhatatlan Shinobi vs. Dragon Ninja. Ian végig sötétben volt, mintha csak takargatni akarná magát, ráadásul a rajongókhoz sem jött ki dedikálni pár szuvenírt, de tény a buli alatt rendesen odapakolta magát a közönségnek. Talán olykor-olykor egy kicsit túloztak is már, mert néha annyira metalosan adtak elő egy-egy dalt, ami valahogy nem jellemző a Lostprophets-re. Ettől függetlenül a Sziget egyik legjobb koncertje az ő nevükhöz fog kapcsolódni.

Az utolsó napra a metal színpadon csak a már tiszteletbeli magyar bandának számító Sonata Arctica és a Tankcsapda fellépése jutott. Belőlük egy-egy dali is éppen elég volt akkor, így inkább a Nagyszínpadnál vettünk búcsút az idei fesztiváltól. Először a The National borzolta a kedélyeket kissé bealvós rock muzsikájával, majd a Manic Street Preachers adott leckét időutazásból a múltba. A nap legnagyobb meglepetése egyértelműen a White Lies főzenekari pozíciója volt, ami a foghíjas nézőtéren is éreztette hatását. Végül is a koncert élvezhető volt, de ők még nem az a csapat, akik feltehetnék a koronát egy Sziget kaliberű eseményre, hiszen például tavaly ilyenkor a Muse zárta a bulit, kettejük közötti különbséget pedig zongorázni, gitározni vagy akár fuvolázni is lehetne.

Az idei Sziget egy modern és jó kitalált fesztivál benyomását keltette, mely méltó lehetne Európa legjobb szabadtéri rendezvényének címére is, de ahhoz sokkal erősebb headliner bandákat kellene idehozni. Bízzunk benne, hogy jövőre, vagyis a 20. Szigeten már belőlük sem lesz hiány.