Ismét túl vagyunk az óbudai nyugdíjasok legszebb napjait jelentő Sziget fesztiválon, melyet idén már 19. alkalommal rendeztek meg és ezzel egy hétre újból mi lettünk Európa kellős közepe. Bár először fanyalogtunk a 2011-es line-up láttán, de meg kell vallani, így is bőven volt mit néznünk, hallgatnunk, maximum egy kis deja vu kíséretében…
Be kell ismerni, hogy a mostanira minden korábbinál modernebb környezetbe bújt a fesztivál, amit még az a tény se nagyon tudott elrontani, hogy a -1. napon Geszti Péter adott egy kínos, maratoni hosszúságú koncertet eddigi életművéből. Még magunkhoz se tértünk a sokkból, amikor másnap Prince foglalta el a Nagyszínpadot. Kétségtelenül tehetséges zenészről van szó, aki eddig még ráadásul Magyarországon nem is volt, de akkor sem lehetett túl komolyan venni őt. Eleve már az a tény borzolta a kedélyeket, hogy a Herceg kiakadt, amiért nem fogadta őt egy varrógép a neki kialakított luxusszobában. Igazából nem is értem, hogy egy ilyen sokk után hogy volt képes szórakoztatni az ott lévő 20-30 ezer embert. Túl sokat nem agyaltunk a dolgon, inkább vártuk a Sziget első napját, ahol máris egy jó adag veretes csapat állt színpadra.
A Flogging Molly buliját sikerült lekésni, de végül is az a tény, hogy a Rise Against jött utánunk, nem feltétlenül tett szomorúvá bennünket. Az már sokkal inkább, hogy az idén remek hangtechnikával felszerelt Nagyszínpadon pont a chicagói csapat koncertjére sikerült csapnivaló hangzást összehozni. Ha bár Tim sem élete formáját nyújtotta az egy órás show folyamán, azért a slágerek (Satellite, Savior, Give It All, Prayer of the Refugee), plusz az idei, Endgame című anyag fontosabb dalai teljesen pozitív összképet barkácsoltak össze. Egyébként a srácok itt is megígérték, hogy vissza fognak jönni, nekik pedig ezt feltétlenül elhisszük. Hamarosan olvashatjátok a velük készített interjúnkat is!
Utánuk az Interpol vetette be magát, de ezt a mértékkel fogyasztható indie csapatot inkább a nem sokkal később kezdődő Motörheadre cseréltük. Nem feltétlenül nevezném jó döntésnek, tekintve, hogy Lemmy és társai nagyon rossz napot fogtak ki, de itt még abban sem voltunk biztosak, hogy jó döntés volt-e szabadtérivé tenni a Nagyszínpadot. A basszust teljesen nélkülöző hangzásra a Suicidal Tendencies-t gondoltuk megfelelő gyógyírnek, de csak lejjebb sodródtunk a lejtőn, mert az A38-Wan2 színpad aláment mindennek, amit addig ott hallottunk. Értékelhetetlenné vált a produkció, bár csodák csodájára az utánuk következő, a teljes lemezét korrekt módon előadó Hurts alatt már sikerült gatyába rázni a dolgokat. Persze előttük még a Pulp is megmutatta magát, de a legendás brit zenekarra – meglepő vagy sem – de elég kevesen voltak kíváncsiak.
A második napon a celeb ikrek által vezetett Good Charlotte is fellépett, mi pedig meglepetten nyugtázhattuk, hogy élőben meglepően jól működik a csapat zenéje. Ráadásul még a Madden tesók kissé unott, vagy túlságosan is önelégült arckifejezése sem rondított bele a fellépésükbe. Azt mondani sem kell, hogy csak úgy záporoztak a slágerek a közönség irányába, elvégre válogatni volt miből. De hogy ne csak a Keep Your Hands Off My Girl, az I Just Wanna Live vagy a The Anthem taroljon, arról az eredetileg a Blink-182 által játszott Dammit tett. Az apróbb szépséghibák ellenére abszolút pozitív csalódást jelentett a Good Charlotte, talán már sajnálom is, hogy a Frequencys bulit lemondták a minap.
Nem sokkal később a Kasabian mutatta meg, hogy jelenleg miért is számítanak ők az első számú brit csapatok egyikének. Habár tavaly egy nagyon selejtes hangzással ‘támogatták’ meg őket az azért felelősök, most gyakorlatilag minden tökéletesen együtt volt a produkcióban. A korábbi nóták, mint az Underdog vagy a Vlad The Impaler alatt szinte felrobbant a nézőtér, de az ősszel érkező friss lemez eddig bemutatott dalai szintén nagyon minőséginek ígérkeznek, hiszen itt első hallásra is mindenki vette az adást. A Kasabian után fellépő Chemical Brothers annyira idegesítő volt, hogy egy merész ötlettől vezérelve megnéztük a Judas Priest koncertjét. Rob Halford, aki a meleg metalhívők zászlóvivője, minden gond (tagcsere) ellenére nagyon összeszedte csapatát és a végre minőségi módon megszólaló Pop/Rock Nagyszínpadot villázó fanatikusokkal körülvett fémerőművé változtatta. És naná, hogy a Painkiller volt a buli csúcsa!
A második nap gyakorlatilag ennyi volt, de még mindig várt ránk három másik, húzós erőpróba…
-Folyatása következik-
