Közel négy évtizeddel azután, hogy a családjával a csehszlovákiai Komárnoból Kanadába majd Amerika emigrált Ivan Reitman elkészítette a Szellemírtók első részét, fia, Jason rendezésében elkészült a régóta várt folytatás. Nagyon régóta várt, ugyanis a 2016-os verzió nem hogy a rajongókat, de szinte senkit sem nyűgözött le. Az örökség viszont a ’80-as években megkezdett, majd ott pihenőpályára állított szorit folytatja igazán személyes módon.
Ivan Reitman bevallása szerint könnyekben tört ki, amikor végső formájában megtekintette fia alkotását. Mindez valószínűleg nem csak annak szól, hogy saját gyermeke vette át a stafétabotot, ami azért jelen esetben nem kis szó, hanem annak ahogy a filmben összefonódik múlt és jelen, a család, az emlékek. Az Örökség ugyanis egy kicsit más irányba tereli a franchise-t. Nem New Yorkban, hanem egy vidéki farmon kötünk ki, a főszerepben pedig nem a legendás Szellemirtók, hanem gyerekek lesznek. Persze megvan ennek is az oka és a megfelelő magyarázata, hiszen egyikük unokái találnak rá a kütyükre, a Szellemirtók járgányára és az ő nyakukba hullanak az új rémek is.
Mindenesetre attól teljesen jogosan félhetnénk, hogy gyerekekkel a főszerepben nem lesz valami szavatos a film, de erről itt nincs szó. Ha van is gond az Örökséggel (mert van), az nem a karakterei miatt van, pláne nem a főszereplői miatt. Finn Wolfhard mellett Mckenna Grace és Logan Kim is szerethető gyerkőcök lettek, jó dumákkal, vicces beszólásokkal. Sőt, Paul Rudd és Carrie Coon is jó párost alkotnak, és ők is abszolút szórakoztatóak.
Frissességről a sztori kapcsán már csak óvatosan beszélhetünk, mert elég sok minden újrahasznosításra került a 37 évvel ezelőtt filmből. És ez az Örökség legnagyobb baja, ugyanis sztori terén szinte semmi újat vagy eredetit nem tud felmutatni, a borzongás pedig teljes mértékben hiányzik belőle. Ugyanazok a jelenetek ismétlődnek meg kicsit felfrissített kiadásban, mint amit Bill Murrayéktől is láthattunk már anno. Ráadásul a fő konfliktus nem érződik súlyosnak, egy kicsit olyan, mintha egy sorozatepizódot látnánk a film vége felé. Hőseink meglehetősen csapodár módon kerülnek szembe a szellemekkel és az eredeti filmek nem túl drámai, de emlékezetesen hidegrázós pillanataiból ide nem sikerült átmenteni semmit.
Az Örökség azonban szerethető, ha nem is feltétlenül marad meg sokáig az emlékezetünkben, de egy abszolút jó kikapcsolódást ad két órára, néhány hangosan felröhögős poénnal, visszatérő klasszikus szereplőkkel, sok nosztalgiával. Ha Jason Reitman elsősorban tisztelegni szeretett volna édesapja munkája előtt, akkor ez sikerült is.
