[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Star Wars film még SOHA nem volt rád ilyen hatással! Az utolsó Jedik egy csodálatos és kalandos érzelmi hullámvasút, ami olyan erővel húz vissza a gyerekkorba, hogy végül újra az a csillogó szemű, őszinte kissrác leszel, aki még feltétel és cinizmus nélkül hitt abban, hogy a jó mindig győzedelmeskedik a mesék végén.
Ha szerinted A Birodalom visszavág az eddigi legjobb Star Wars rész, akkor az általa nyújtott élményt most nyugodtan emelt a négyzetre és még akkor is nagyon messze leszel attól az érzelmi felfokozottságtól, amiben majd kitámolyogsz a moziból a vetítés után. Az utolsó Jedik annyira jól sikerült, hogy napokra készen leszel, ha pedig megszállott rajongó vagy más vágyad se lesz, csak hogy kockáról kockára újra áttanulmányozhasd ezt a filmet. Rian Johnson rendező ugyanis olyan ikonikus képekkel dolgozik, hogy az már önmagában is felkavaró, de a VIII. rész nem pusztán az eszeveszetten jó látványról szól, sokkal fontosabb a szív, ami benne van.
Az első és legfontosabb változás a többi filmhez képest az egészen mélyre menő komplexitás és a részletesség. Én ezt felnőtt fejjel mindig is hiányoltam a Star Wars filmekből, főleg az eredeti trilógiából. Félreértés ne essék, azt a három részt úgysem lehet überelni, talán csak most, de a fő karakterek fejlődése számomra soha nem volt elég részletes és olyan érzést keltett, mintha minden egyfajta varázsütésre történne velük. Rian Johnson most végre véghezvitte, amire mindig is vágytam, maximális aprólékossággal fejti ki az egyes szereplők történeté, megválaszolva ezzel egy csomó olyan kérdést, ami eddig sok találgatásra adott okot.
A történet ettől mégsem lesz unalmas vagy lassú, hanem egészen a játékidő végéig szuper pörgős és izgalmas marad. A lassúbb részek a titokzatosságuk és a magukban hordozott új infók miatt olyan érdekesek, a pörgősebb, harci epizódok, pedig olyan erővel szegeznek a székbe, hogy az ember tényleg úgy kezd viselkedni, mint egy lelkes ovis, amikor először lát bábszínházat és bekiabál Paprika Jancsinak, hogy vigyázzon, mert a háta mögött ólálkodik az ördög. Ez így nyilván viccesen hangzik egy felnőtt ember szájából, de tényleg ez a helyzet. A vetítésen több körülöttem ülő kolléga is lelkesen dumált fel a vászonnak, vagy fészkelődött izgatottam a körmét rágva az izgalmasabb jeleneteknél. Nyilván én voltam a leghangosabb, de én azért nem vagyok mérvadó, mert már attól konstans bőgőgörcsöt kaptam, amikor Carrie Fisher először megjelent a vásznon.
Johnson tehát annyi új infót pakol a történetbe, hogy csak győzzük feldolgozni. A lelkes néző agya persze folyamatosan kattog a játékidő alatt, mert próbál választ találni az előző részben felvetett égető kérdésekre. Például, hogy kik Rey (Daisy Ridley) szülei, miért hagyták el, milyen kapcsolat van, ha egyáltalán van közte és Kylo Ren (Adam Driver) között és ki a fészkes fene az a Snoke nagyúr? Johnos egészen biztosan a legjobb krimi íróktól tanult, mert állandóan úgy kanyarítja a történetet, hogy amikor már úgy érzed kisakkoztál magadban egy halál biztos verziót, akkor az simán darabjaira hullik a következő jelenetben, te meg kezdheted előröl az egész nyomozósdit. A VIII. rész nem annyira a válaszok epizódja, inkább az újabb kérdéseké.
Spoiler nélkül elég nehéz a továbbiakban bármit is mondani, legyen elég annyi, hogy feltűnnek régi, végtelenség szeretett karakterek, akik szerencsére nem változtak semmit, de lesznek egészen újak is, akik friss színt hoznak a történetbe, újabb bonyodalmakat helyezve a látómezőbe. Egyes régi szereplők tulajdonságait pedig a még játékban lévők veszik át, hogy úgymond ne hiányozzon senki a régi alapcsapatból. Sok újfajta lény is feltűnik, akik mókás perceket tartogatnak, de megismerhetünk eddig még nem látott bolygókat és társadalmakat is.
A film központi témája főleg azt firtatja, hogy akkor is ragaszkodnunk kell-e a jóra törekvés eszméjéhez, ha azt a jelenlegi világképünk már egyértelműen torznak és értelmezhetetlennek tartja, vagy adjuk meg magunkat az új, cinikus és önző elvnek, ami csak az egyén boldogulását helyezi előtérbe. Johnson tökéletesen körbejárja a témát, mert nem csak a sötét oldal és az erő közti különbségeket fejtegeti, de minden egyes szereplőt nehéz döntések elé állít.
Visszatérve a látványhoz, inkább kimagasló részekről beszélhetünk, mint folyamatos CGI orgiáról, de azok a részek tényleg nagyon emlékezetesek lesznek. Rendezőnk, ha nem is ismétli meg tökéletesen a normandiai partraszállás kegyetlen hangulatát, de mindenképpen újra felsejlik a sokat emlegetett második világháborús párhuzam. Ha a Zsivány egyesben láthattuk a Star Wars legizgalmasabb légi csatáját, akkor itt megkapjuk az eddigi legjobb lézerkard csörtét, ami újszerű ugyan, de annál élvezetesebb.
Mindenképpen szót kell ejtenünk Johnson Marvel filmeket meghazudtoló humoráról, ami egy kicsit tényleg furán hat, ha a nagy egészet nézzük. Ez nyilván egy trend most, azt sem állítom, hogy nem működik, mert ezek a meglehetősen fura poénok megdöbbentően jók, de valahogy mégis teljesen életidegenek az adott szituációkban, akkor meg pláne, ha a szereplők eddig megismert tulajdonságaira gondolunk. Jelenleg még nem tudom eldönteni, hogy pontosan hogyan is vélekedjek róluk, ez olyan mértékű változás, amit több időbe telik megemészteni. Mindenesetre elég visszás érzést kelt.
Ennek ellenére nyugodtan kijelenthetjük, hogy Az utolsó Jedik nem is sikerülhetett volna jobban. Egyrészt azért, mert Johnson nem is állíthatott volna szebb és értékállóbb emléket Carrie Fishernek, másrészt pedig bármit megadsz majd az élményért, hogy amikor stáblista után felkapcsolják a fényeket te őszintén úgy érzed majd, hogy újra az a kábé nyolcéves vakarcs vagy, aki a szomszédban könyörög a nyári szünet végén, hogy adják még egyszer kölcsön azt a szuper csillagos háborúsat, mert tényleg őszintén, szívből belehalsz, ha nem nézheted meg most azonnal.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
