[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

John Carney, a Szerelemre hangszerelve rendezője ismét bebizonyítja, hogy nála jobban senki nem ért a zenés vígjátékokhoz. A Sing Street visszarepít minket a kőkoptatott farmerek, a válltöméses pulcsik és a sapkás melír univerzumába, hogy elénk tárja a 80-as évek derekának kvintesszenciáját. Bájos tini romantika, new wawe és a kőkemény ír realitás egy romantikus filmben, aminél eredetibbet és szórakoztatóbbat idén nyáron már biztosan nem találsz.  

Mondjon akárki akármit, a tinivígjátékok etalonja mindig is a Házibuli volt, Sophie Marceau-val a főszerepben. Jöhetett utána bármennyi amerikai gimis poén és sokrészes szerelmes sorozat, Vic Berettont, mindenki kedvenc tinilányát, még soha senkinek nem sikerült letaszítania a trónról, egészen mostanáig.

John Carney főhőse Cosmo (Ferdia Walsh-Peelo) azonban harminc év után véghez viszi a lehetetlen. Carney azzal nyer, hogy a Sing Street főszereplője sokkal valóságosabb és rögösebb utat jár be, mint a csak és kizárólag a szerelemért epekedő francia hölgyemény. Cosmo keményen küzd egy jobb életért és a felnőtté válásért, semmi nem pottyan csak úgy az ölébe. Vak hite és kitartása teszi végtelenül szimpatikussá ezt a srácot, aki a film elején még csak egy tehetetlen kisfiú, de a játékidő végére igazi férfivé válik.

A sztori 1985-ben, Dublinban játszódik, ahol Conor, a későbbi Cosmo, két testvérével és válófélben lévő szüleivel él. A család folyamatos anyagi gondokkal küzd a gazdasági válság miatt, ezért Conor átkerül egy olcsóbb középiskolába, ami természetesen nem fenékig tejfel. A fiúgimnáziumot egy keményvonalas katolikus pap, Baxter atya (Don Wycherley) irányítja, akinek brutálisak a módszerei, ha kihágásokról van szó. Ráadásul Conor már az első nap kihúzza a gyufát az iskola legdurvább arcánál, a bomberdzsekis Barry (Ian Kenny) pedig ezek után örömmel veri el az új srácot, amikor csak alkalma nyílik rá. Szóval egyik fronton sem állnak túl rózsásan a dolgok.

Conor egyetlen öröme, ha suli után bámulhatja azt a gyönyörű lány, aki az iskolával szemben lakik. A csodaszép modell, Raphina (Lucy Boynton) természetesen rá sem bagózik a fiatalabb srácra. Ezért Conor azt hazudja neki, hogy van egy menő zenekara és egy videokliphez keresnek szereplőket. A lány kelletlenül meg is adja a számát, így nincs mit tenni, zenekart kell alapítani!

Ettől a ponttól indul be igazán a történet. Carney nagyon ügyesen kombinálja a sztorit a kor legismertebb slágereivel, melyek közé szépen besimulnak a filmhez írt jó kis dalok is. Miközben azon izgulunk, hogy Raphina és Conor megtalálja-e az igaz szerelmet és kijut-e valaha a reménytelen ír valóságból, folyamatosan jár a lábunk és legszívesebben felugrálva csápolnánk a Depeche Mode, a Duran Duran és a The Cure legjobb slágereire.

John Carney belesűríti filmjébe a kamaszkor összes létező problémáját, mégsem lesz unalmas, vagy elcsépelt. Beszél a tinik lázadó korszakáról, a gyerek és szülő kapcsolatról, a testvér féltékenységről, az iskolai zaklatásról és erőszakról, mindemellett pedig kemény kritikát mond hazájáról, Írországról is.

A Sing Street nem csak egy romantikus komédia, hanem szinte már kiáltvány, útmutatás a kallódó, nemtörődöm srácoknak, akik csak élnek bele a világba és közben elrohan mellettük az élet. Ha a szüleik nem motiválják őket, majd megteszi ezt helyettük John Carney, aki igenis képes meggyőzni az egyszeri kamaszodó nézőt, de akár a felnőtteket is, hogy kemény melóval akármit elérhetnek az életben. Csak rajtuk áll, hogy mihez kezdenek az előttük heverő lehetőséggel.

Az inspiráló és szórakoztató film majdhogynem tökéletes, Carney csak egyetlen apróbb hibát vét a forgatókönyvben. Conor húgának jelenléte teljesen felesleges, a lánynak nincsen semmi szerepe a történetben, csak lóg a levegőben haszontalanul. Ez azonban bocsánatos bűn, szinte semmiség. A film szerethető karaktereivel könnyű azonosulni, a remek színészi játék pedig önmagáért beszél.

A Sing Street mindenkinek kötelező, aki a 80-as években volt kamasz és annak is, aki nem! Kicsit olyan, mint a kedvenc válogatás kazettád, amit annak idején agyon nyúzattál a magnóban. Ismerős, megszokott, bekúszik a bőröd alá és visszahozza a régi emlékeket. Az sem baj, ha már merül egy kicsit az elemed, csak egy ceruza kell a csévéléshez és újra maximumon pöröghet a buli!

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

Válogatás kazetta a szerelemről (Sing Street - kritika)
A Sing Street mindenkinek kötelező, aki a 80-as években volt kamasz és annak is, aki nem! Kicsit olyan, mint a kedvenc válogatás kazettád, amit annak idején agyon nyúzattál a magnóban.
8.5Szerintünk
Olvasói értékelés: (9 Szavazások)
9.5