[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Joachim Lafosse drámája egy viharos válás részletes története, analízis egy tönkrement család feszültséggel teli hétköznapjairól és az elszakadás fájdalmáról.
Marie (Bérénice Bejo) és Boris (Cédric Kahn) el akarnak válni. A párnak már rég szét kellett volna költöznie ahhoz, hogy az elszakadást civilizált, emberségesebb körülmények között, kellő rálátással tudják kezelni, de ez nem olyan egyszerű, mert nem tudnak dűlőre jutni az anyagiak tekintetében. Házuk törlesztőrészleteit mindig is Marie teremtette elő, de Boris újította fel az ósdi ingatlant, így most folyamatosan azon marakodnak, hogy kinek mekkora rész jár. Kényszerű együttélésük folyamatos feszültséggel teli és nem csak rájuk van rossz hatással, de kisiskolás lányaikat is mélyen felkavarja.
Joachim Lafosse nem foglalkozik azokkal a problémákkal, amik a váláshoz vezettek, nem tudjuk meg az okokat, egyszerűen egy kész helyzetbe csöppenünk. A rendezőt csak a kényszerű helyzetből fakadó élhetetlen körülmények érdeklik és be is mutatja azok minden aspektusát. Különösebben véleményt sem nyilvánít, nem áll senki pártjára és pont ezért a néző sem képes hagyományos értelemben megszeretni egyik karaktert sem. Lafosse a férfit és a nőt is úgy ábrázolja, ahogyan azok egymást látják a kiüresedett kapcsolatban. Marie valóban egy önző hisztérika, Boris pedig megbízhatatlan apa, aki képtelen megteremteni családja számára a kellő anyagi és érzelmi biztonságot. Mindketten manipulálják lányaikat a másik ellen, sőt hazudnak is nekik, hitegetik őket azzal, hogy még minden jóra fordulhat. Lafosse részletesen bemutatja az összes hibát, amit szülő és házastárs csak elkövethet egy ilyen szituációban.
A néző végig külső szemlélőként követi vitájukat, aminek a lezárása ebből a szemszögből pofon egyszerű, csak némi jóindulat hiányzik hozzá. Ugyanakkor így azt is pontosan megfigyelhetjük, hogy miért nem sikerül általában egy párnak békésen elválni egymástól, hiszen ők teljesen máshogy, sokkal bonyolultabban látják ugyanazt a szituációt, ami kívülről olyan egyszerűnek tűnik. Lafosse nagyon jól érzékelteti a csapda helyzet feszültségét. A párt csak a film legvégén a vitás időszak lezárásával láttatja először szimpatikus figuráknak, akikkel már a néző is együtt tudna érezni. Ettől a megoldástól a film nagyon ütős és emlékezetes lesz, valóban felkavarja az embert.
Lafosse gondolatébresztőként filozofál kicsit arról is, hogy manapság miért van olyan sok válás. Marie anyja (Marthe Keller) mesél saját tapasztalatairól lányának, szerinte régebben nem volt ilyen divatos a válás, hiszen az emberek inkább megjavították az elromlott dolgokat, ahelyett, hogy egyszerűen kidobták volna őket. A kérdés már csak az, hogy mennyire jártak ezzel jól?
A színészek kivétel nélkül kiválóan játszanak. Külön ki kell emelni a gyerekszereplőket, Jade és Margaux Soentjens egészen remek alakítást nyújt.
Lafosse filmje tényleg egészen oktatófilm jellegű, de ettől egyáltalán nem kell megijedni, mert szerencsére a végeredmény nem lesz száraz és tárgyilagos. Ellenkezőleg, egy végtelenül érzelmes és megható darab a múló szerelemről és az elszakíthatatlan családi kötelékekről, amiből nagyon is sokat tanulhatunk.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
