A ShortScore keze bárhová elér, jó példa erre, hogy idén a híres readingi fesztiválon is felbukkantunk, ha pedig már egyszer megnéztük, akkor illik beszámolni róla. Itt a befejező rész…

Kicsit fáradtabban, de ugyanakkora lelkesedéssel vetettem bele magam a fesztivál sűrűjébe az utolsó napon. A nagyszínpadon épp a Taking Back Sunday játszott. 2006-ban minden bizonnyal az első sorok egyikében álltam volna, mára azonban azt sem értettem, mit keresnek a nagyszínpadon. Arra azonban rájöttem, hová tűntek a kilók a My Chemical Romance tagjairól: minden bizonnyal Adam Lazzara nyúlta le a Way tesók uzsonnás táskáját a tízórai szünetekben… Akárhogy is történt, a sok vérfrissítés után hiába állt össze az eredeti tagokból a TBS, az elmúlt 5 évben semmi forradalmival nem rukkoltak elő. Ez a setlist-en is érződött, melyet többnyire a régi slágerekből gyúrtak össze. Az új albumról egyedül az El Paso-t és a ’You got me’-t  játszották, és ezeket is mindjárt az elején ellőtték. A közönség azonban nem panaszkodott, hiszen a koncert végén mindenki megkapta, amiért kora délután kibattyogott a fesztiválra: 4 perc erejéig visszarepültünk az időben a ‘Makedamnsure’ segítségével, de a koncert szerintem pont ennyit is ért.

Nem sokkal utánuk azonban hatalmas buli kerekedett, hiszen nem más vette birtokba a színpadot, mint az Enter Shikari. Már vagy négyszer volt alkalmam élőben is látni őket, de egyszer sem ismételték önmagukat. A közönség már akkor jól szórakozott, amikor a srácok Charlie Chaplin zenéjére vonultak be. A ’Destabilise’-zal nyitottak, rendesen fel is pörgették a hangulatot, ami egészen a koncert végéig csak fokozódott. Volt ‘Mothership’, ‘Sorry you’re not a winner’, régi és új dalok, mindez megspékelve  zenei átkötésekkel –  egyszóval a fiúk nagyon odatették magukat. A színpadi elemeket ismét összekeverték a K2-vel, de baleset szerencsére ezúttal sem történt. Reading már kora délután megőrült, egy lagymatag TBS koncert után pontosan erre volt szükség.  A magyar közönségnek sincs miért aggódnia, a srácok Budapesten kezdik az őszi turnét, elcsíphetitek őket szeptember 13-án az a38-on.

Utánuk egy kisebb sátorba siettem, ahol a glasgow-i Twin Atlantic játszott. Errefelé a Biffy Clyro utódjaként is szoktak utalni rájuk, bár szerintem csak azért, mert mindkét zenekar ugyanazon városból származik. A Twin Atlantic tipikus sing-along zenekar, ahol remekül szórakozol, akár barátokkal, akár egyedül jöttél. A sátorban remek hangulat uralkodott, az énekes szokás szerint be is ugrott a közönség közepébe, hogy ezzel is alátámassza, amit a koncert elején mondott: ő nem akar kitűnni a tömegből, ő csak zenélni jött. Ha valaki esetleg nem ismeri a 2007 óta létező zenekart, és szereti a power-popot/dallamos gitár alapú rockzenét, akkor javaslom, hogy keressen rájuk.

Ezután az NME sátorban a Panic! At the Disco lépett fel, akikről először azt hittem, ismételni fogják a Taking Back Sunday féle múlt-idézést, azonban pozitív csalódás fogadott. A fiúk egyáltalán nem a múlt slágereiből élnek, rengeteg új dallal készültek, és a színpadi show sem volt egy percig sem unalmas. A sátor befogadóképességének kétszerese sem lett volna elég, annyi embert érdekelt a nevadai csapat, úgyhogy szegény Interpolos fiúk – akik ezzel egy időben játszottak a nagyszínpadon – a mai napig azon gondolkozhatnak, hogy a közönségük fele vajon miért állt nekik háttal. A legnagyobb durranás persze nem lehetett más, mint az ’I write sins, not tragedies…’, a koncertet azonban mégis a ’Nearly Witches’-zel zárták, amely szintén azt mutatja, hogy a Taking Back Sunday-jal ellentétben  Brendan Urie-ék továbbléptek a 2005-ös emo-korszakon.

Mivel ismét eleredt az eső, gondoltam benézek az Alternative sátorba, hiszen elképzelni nem tudtam, milyen lehet egy előadók nélküli koncert. A fesztiválszervező gárdának volt akkora humorérzéke, hogy csináljon egy Nirvana koncertet 2011-ben, s lám, a közönség megkajálta. Képzeljetek el egy hatalmas üres színpadot, melynek mindkét oldalán kivetítőről  nyomják az 1992-es reading-i Nirvana koncertet.. Nem túl izgalmas, ugye? Namost ennek ellenére a sátorban mint a heringek álltak az emberek, ugráltak és tapsoltak a számok között, és énekelték a klasszikusokat együtt, pont úgy, mintha még mindig a kilencvenes évek eleje lenne csak. Mintha a Nirvana nem csak a kivetítőn játszana. Mit mondjak, az eleji szkepticizmusom felett eluralkodott valami keserédes nosztalgia, főleg akkor, amikor Kurt az ’All apoligies’ kapcsán bejelentette, hogy ez egy dal, amit a két hete született kislányának írt, és még sehol nem adták elő. Mindenesetre ez volt a Nirvana utolsó koncertje az Egyesült Királyságban, majdnem 20 évvel ezelőtt, de a közönség erről tudomást sem véve istenítette a már nem létező zenekart. Én ilyet még nem láttam! Ezután elindultam megkeresni a leesett állam, és egy helyet, ahonnan megnézhetem a fesztivál utolsó fellépőjét..

Az utolsó nap headlinere nem is lehet más, mint az egyik legnépszerűbb angol zenekar, a Muse. Mivel az ’Origin of Symmetry’ idén lett 10 éves, ezért a trió egy turné keretében az összes dalt az albumon hallható sorrendben játssza el.  Egy fesztiválkoncertnek azonban szerintem nem erről kéne szólnia.. A díszlet csodálatosan volt felépítve, láthattuk az egész albumborítót 3D-ben, a fények és a hangosítás csodálatos, a Muse játéka pedig egyszerűen lenyűgöző. Annak azonban, aki nem szereti a korai Muse-t, ez a koncert kicsit unalmasan kezdődhetett. A srácok tényleg eljátszották az egész albumot a ‘Newborn’-tól a ‘Plug in Baby’-n és a ‘Feeling Good’-on át egészen a ‘Megalomania’-ig, ami szerintem egy tematizált turnén egy stadionban simán lehetne jó, de egy fesztivál közönsége nem csak fanatikus rajongókból áll, ezért amire jött a ráadásnak szánt slágerparádé, addigra a közönség nagyrésze igencsak megcsappant. Aki azonban türelmesen megvárta a koncert második felét, az hallhatta az ‘Uprising’-ot, a ‘Supermassive Black Hole’-t, a ‘Hysteria’-t,  a ‘Stockholm Syndrome’-ot, a ‘Starlight’-ot, a ‘Resistance’-et, az ‘Undisclosed desires’-t, és végül a ‘House of rising sun’ introval kezdődő  ‘Time is Running out’-ot, valamint a ‘Knights of Cydonia’-t. A (szerintem) rosszul összerakott setlist ellenére a Muse még mindig az egyik legjobb koncertzenekar, ennek ellenére azt kell mondjam, visszasírtam a tavalyi szigetes, vagy a 2007-es arénás koncertjeiket..

Összefoglalva rengeteg olyan zenekart volt szerencsém látni, akikkel lehet, hogy a Szigeten, vagy a Volton nem találkoztam volna, azonban a 3 nap alatt rengetegszer sajnáltam, hogy a sűrű line-upnak köszönhetően egyszerre csak egy koncertet tudtam megnézni. Azért remélem jövőre is sikerül majd ellátogatni Readingbe!

-Korbély-Németh Veronika-