A ShortScore keze bárhová elér, jó példa erre, hogy idén a híres readingi fesztiválon is felbukkantunk, ha pedig már egyszer megnéztük, akkor illik beszámolni róla. Megérkezett a második nap krónikája is:

Az első napból tanulva a szombat reggelt gumicsizma vásárlással kezdtem, majd bele is vetettem magam a fesztivál mocsarába, hiszen a legjobb zenekarokat igencsak korai időpontra tették. Délután 1 órakor a Title Fight koncertje volt az első, amit sikerült elcsípnem. A négytagú pennsylvaniai hardcore zenekar tagjai első ránézésre megtestesítik az anti-rockstar fogalmát, viszont amint elkezdenek játszani, nem marad kétség afelől, hogy színpadra születtek. Nemrég megjelenő albumuk, a Shed néhány dala fért csak bele a rájuk eső 30 percbe, de nem sok koncerten láttam még ehhez hasonlót: az egyik szám alatt hatalmas circle pit alakult ki, aztán a klipes dal (27) közben mindenhol könnyeikkel küzdő tetovált fiúkat láttam. Aztán sorra jöttek a zúzósabb dalok, és amire megtelt volna a sátor, már vége is lett a koncertnek, a közönség pedig csak pislogott a meglepettségtől.

Nézelődésre viszont nem nagyon maradt idő, hiszen nem sokkal utánuk már színpadon is volt a letlive. A fiúkat a magyar közönség is megleshette nemrég, amikor a Boysetsfire és a Your Demise társaságában látogattak Budapestre. Ha valaki látta őket, az biztos megmaradt benne, hogy szétszedték a színpadot – fizikai értelemben is. Ez Readingben sem történt másként. A koncert azzal kezdődött, hogy az énekes, Jason Aalon Butler megragadta az egyik dobot és bemászott vele a közönségbe, hogy aztán az első ütemekkel indítsa a bulit. Utána elszabadult a pokol. A sátor tele volt emberekkel, akik szinte agyontaposták egymást, hogy az első sorok közelébe férkőzhessenek. Bár a rendelkezésükre álló 30 percbe szinte alig fért bele 6 szám, szerintem ez volt a 3napos fesztivál egyik legjobb koncertje. Jason szinte megőrült a színpadon, vízzel köpködte a közönséget, a zenésztársait – és néha saját magát. A mikrofonját összevissza dobálta, a kábeleket széttépte, és a számok nagy része alatt a tömegen szörfölve énekelt. Mindezek mellett azonban mégis élvezhető minőségű koncertet produkáltak, nem véletlenül írják a brit zenei lapok, hogy az idei év legizgalmasabb zenekara a letlive. Aki Budapesten jár és teheti, az mindenképpen látogasson el 13-án az A38-ra, hiszen a srácok az Enter Shikari előtt lépnek majd fel!

A nagyszínpadhoz épp időben érkeztem, a nap is kisütött és a Jimmy Eat World is belekezdett a maga 40 percébe. Sikerült a rövid játékidő ellenére az összes slágerüket eljátszaniuk, a közönség pedig imádta őket. A nagyágyú a végére maradt, a Bleed American, a The Middle és a Sweetness a végsőkig fokozta a hangulatot. A sing-along díjat szombaton mindenképpen nekik adnám. Számomra szinte hihetetlen, hogy az elmúlt évben több, mint 300 koncertet adtak, és idén is majdnem mindennap felléptek valahol, és még mindig nem fáradtak bele. Hatalmas átéléssel és jókedvvel zenélnek, akárhányszor látom őket. Remélem egyszer Magyarországon is eszébe jut majd valakinek, hogy meg kéne hívni a bandát egy fesztiválra.

Sajnálatos módon ezúttal ki kellett hagynom a Boysetsfire-t és a Comeback Kid-et, hiszen végre élőben láthattam a legendás Glassjaw-t. Az első track a Black nurse rögtön életre keltette még a holtakat is, hogy aztán kicsit visszalassulva adhassuk át magunkat a teljes delíriumnak. Daryl Palumbo és zenekara élkepesztően jól egyensúlyoztak a lágy dallamok és az őrült gitártépés között, de amire észbe kaptam, már el is köszöntek. Miért ilyen rövid minden koncert itt a Readingen? Búcsúzóul még mindenki kitombolhatta magát az Ape Dos Mil-re, de hiába volt hatalmas visszataps, a New York-i post-hardcore istenek nem jöttek vissza.

Az este hátralévő része az alternatívabb zenekaroké volt. A Pulp érdemi részéről lemaradtam, azonban a The Strokes-ot érdemes volt megnézni. Az első slágerük, a Last Nite óta szemmel követem Julian Casablancas munkásságát, és azt hiszem teljes nyugodtsággal jelenthetem ki: a Strokes az a zenekar, akik ugyanolyanok, mint 10 évvel ezelőtt, amikor feljátszották az első albumukat, amivel aztán egy csapásra világhírűek lettek. Ugyanúgy a zenének élnek, nem akarnak világsztárok lenni, jól érzik magukat abban a közegben, ahová éppen a szél sodorja őket. A közönség ezt jól láthatóan értékelte is. Bár a hangsúlyt inkább az új album dalaira fektették a New York-i garage-rockerek, azért a régi rajongókról sem feledkeztek meg. Az Is This It-tel nyitottak, már akkor tudtam, hogy csak jó lehet a buli. Volt Someday, Last Nite, Juicebox, You Only Live Once, majd a végén a Take it or Leave It-tel búcsúztak a srácok. Nem kellett sem füstgép, sem tűzijáték, a The Strokes mégis letaglózta Readinget. Köszönjük szépen!

-Korbély-Németh Veronika-