A ShortScore keze bárhová elér, jó példa erre, hogy idén a híres readingi fesztiválon is felbukkantunk, ha pedig már egyszer megnéztük, akkor illik is beszámolni róla. Az első nap összefoglalója máris tálalva:

Reading egy kisebb angliai város, alig egy órányira Londontól és már 1961 óta szolgál a fesztivál helyszínéül.  Ebből arra következtettem, hogy szervezésben valamennyire rutinosabbak lehetnek a magyaroknál és az osztrákoknál, és már az első nap csupa meglepetés fogadott. A fesztivál látogatottsága 100.000 fő. A jegyek általában az eladás megkezdése után 1-2 óra alatt elfogynak, még márciusban, a fesztivál előtt fél évvel, azonban az első nap mégsem volt sor. Gond nélkül jutottam be a fesztivál területére. Vagyis át kellett rágnom magam a hatalmas sártengeren, de a jegykezelésre és a biztonsági ellenőrzésre annyi embert vettek fel, hogy nem volt sorban állás. Ez visszaidézte bennem a 2009-es szigetet, amikor bevezették a diákjegy fogalmát a köztudatba – na meg azt is, hogy hogyan maradhatunk le majdnem a nagyszínpad összes fellépőjéről az első nap, hiába érkeztünk délután 2-kor a jegybeváltó-helyre… Readingben ilyen nem fordulhat elő.

.
Érkezésemet tökéletesen időzítettem, délután 2-kor nem más kezdett a nagyszínpadon, mint régi nagy kedvencem, a New Found Glory. A floridai pop-punk csapat mit sem vesztett fiatalos lendületéből az évek során, ugyanaz a fiatalság árad belőlük, mint tíz évvel ezelőtt, amikor felfigyeltem rájuk. A setlist összeállítását sem bízták a véletlenre, hiszen egy 40 perces koncertbe sikerült majdnem minden híresebb dalukat bezsúfolni, így a ’Kiss me’ feldolgozás, a ’Dress to Kill’ és a ’My friends over you’ sem maradhattak el. A korai időponthoz képest hatalmas bulit csináltak.

Utánuk következett a Bring Me The Horizon, akikre már régóta kíváncsi vagyok, de eddig még nem sikerült őket élőben elcsípni. Hatalmas szkepticizmussal és előítélettel vártam, vajon mire képes Oli Sykes és a túlhájpolt zenekara, azonban hatalmasat kellett csalódnom – pozitívan.  A koncert elején a közönségből nagyon sokan flakonokkal és a földről felmarkolt sárral dobálta a zenekart, akik azonban erre ügyet sem vetve tovább játszottak. Néhány szám után  Jona és Matt a gitárjaikkal együtt elkezdtek tömegszörfölni, aminek az lett a vége, hogy a tömeg még jobban megőrült. Erre a szakadó eső még inkább rásegített, így a srácok eredeti terve csak félig sikerült: Matt a tömeg közepén néhány biztonsági őr vállára állva játszotta a ’ No need for introductions…’-t, majd sikeresen felmászott a tömeg közepén található V.I.P. páholyba, és ott is játszott kicsit. Jona még látható volt a tömegszörfös jeleneteknél, később azonban gitárjával együtt teljesen nyoma veszett. A brit metalcore-os srácoknak elég volt fél óra ahhoz, hogy délután háromkor szétszedjék a nagyszínpadot és rávegyék az elején sárral dobálózó közönséget is arra, hogy velük bulizzanak.

Ezt követően érkezett a Rise Against, akik hozták a tőlük már megszokott színvonalat, még akkor is, ha a közönség látszólag nem nagyon tudta őket hová tenni.  A második sorban álltam, és még ott sem volt semmi mozgás. Aki ott volt tavaly nyáron a dürerben, vagy esetleg az idei sziget fesztiválon, az tudja,  mennyire meg lehet őrülni az amerikai punk-rockerektől, itt azonban mintha senki nem vágta volna magát hanyatt tőlük. Én ettől függetlenül jól szórakoztam, de sajnos a brit közönséget az osztrákokhoz tudnám a legjobban hasonlítani. Tim ismét megragadta a hírnév adta lehetőséget, és a londoni zavargásokkal kapcsolatosan is elmondta a véleményét. A lényeg az volt, hogy szerinte nem a fiatalok tehetnek az egészről, hanem a társadalom, aki ilyenné nevelte őket, ezért kell a mai fiataloknak okosabbnak lenniük, és jobban odafigyelniük a következő generációra.

Este fél hatkor végre elérkezett a pillanat, színpadon a Deftones. Xnail szigetes beszámolójához nem sok mindent tennék hozzá,a koncert tökéletes volt. Egy újdonsült angol cimborával azonban ölre menő vitába bonyolódtam, ő ugyanis biztos volt benne, hogy el fogják játszani legnagyobb slágerüket, a ’Back to School’t, nekem viszont szent meggyőződésem volt, hogy mivel soha nem játsszák, erre nem itt fog sor kerülni. Lássatok csodát, a ’Change’ és a ’Root’ közé sunyin betolták, kommentár nélkül és gyorsan túlestek rajta, a közönség azonban szinte eszméletét vesztve egy hatalmas sing-along masszává alakult. Az esetet még különlegesebbé teszi, hogy másnap Leeds-ben bár az utolsó dalban a Rise Against-es Tim McIlrath is csatlakozott a zenekarhoz,  ám a ’Back to School’t itt már nem adták elő.

A mámorból felocsúdva vidám 60 perc következett, színpadra lépett a The Offspring. Előző alkalommal 2 éve láttam őket szigeten, és hatalmasat csalódtam, mostanra azonban vagy a srácok szedték össze magukat, vagy én lettem idősebb, és ezzel együtt az elvárásaim is enyhültek a pop-punk koncertek irányába.. Akárhogy is történt, hatalmas buli kerekedett a fesztiválon, mindenki tudta minden dalnak a szövegét és hirtelen mindenki jóban lett mindenkivel. A hangulatot még az eső sem ronthatta el.

Jött azonban egy zenekar, akik ismét visszarántottak a földre. Egy éven belül immáron harmadszor szenvedtem végig egy exhibicionista Jared Leto 30 Seconds to Mars koncertet. Betűről betűre ugyanaz történt Readingben, mint pár hónapja Nickelsdorfban a Novarock fesztiválon, vagy tavaly a szigeten.  Ismerősök elmondása alapján az idei Volt és Sziget fesztiválokat is ide sorolnám. Nem is ismételném magam, borzasztó volt, nem szeretnék ebben az évtizedben több 30stm koncertre menni.

Pontban este 10-kor megérkeztek az első nap headlinerei, a My Chemical Romance. Én még 2004-ben szerettem beléjük, de a 2005-ös budapesti Green Day koncertre hiába vettem jegyet, a MCR 2 nappal a fellépés előtt lemondta az előzenekarkodást, mondván őket Magyarországon úgysem ismeri senki. Akkor lett helyettük nekem Alvin és a mókusok, aminek annyira nem örültem, most viszont azt mondom, jobban tették, hogy nem így vonultak be a magyar köztudatba. Az évek során Gerard Way megtanult énekelni, a zenekar megtanult játszani, és hála az égnek, levetették magukról  a szomorú emo-kisfiú jelmezt (vagy csak kifogytak belőlük). A koncertet az új album egyik legnagyobb partyslágerével, a ’Na nana na’-val kezdték, majd bedobták az ’I’m not Okay’-t a régi szép idők kedvéért, meg hogy a hozzám hasonló öregek is örüljenek valaminek. A koncert főleg az új lemezről szólt, de a régi slágereket is szépen betűzdelték a setlistbe, így senkiben nem maradhatott hiányérzet. A színpadi pirotechnika és a zenekar ruhái egy teljesen másik világba repítettek el,  és már azt hittem, ezt az élményt nem lehet tovább fokozni.

Ekkor azonban a visszataps után megjelent a legendás Brian May a színpadon. Arról gőzöm sincs, hogy a közönség jelentős részét képező 15 éveseknek vajon mit jelentett mindez , de nekem hihetetlen volt látni a zenetörténelem egyik kultikus figuráját, ahogy csatlakozik a fiatalabb generáció egyik felfelé törekvő csapatához. Elképesztő volt, ahogy a Queen együttes egykori tagja fülig érő vigyorral vette fel a versenyt a színpadon futkározó fiatalokkal, de az talán ennél is szebb volt, hogy a My Chemical Romance tagjai mekkora alázattal és precizitással játszották el a nagy öregektől a ’We will rock you’-t. A koncertet a ’Welcome to the black parade’ zárta,  amit szintén May-jel közösen adtak elő, majd hatalmas tűzijáték közepette távoztak a színpadról. Én akkor azt mondtam, ha egynapos lett volna a fesztivál, akkor is megérte volna az árát… De még hátra volt két nap…

-Korbély-Németh Veronika-