Amikor Shane Black vette kezébe az új Predatort szinte mindenki elégedetten csettintett, hiszen az ő eddigi munkái elég komoly garanciát jelenhettek volna a komoly minőségre. A rendező viszont ígérete ellenére nem az eredeti film hangulatát varázsolta vissza, hanem a ’90-es évek klasszikus akciófilmjeit idézi meg tipikusan Black-módra, azaz rengeteg poénnal és a témához illően sok vérrel nyakon öntve. Hogy ez a Ragadozónak mennyire áll jól, mármint a hahotázás, na abban biztosan rendesen megoszlanak a vélemények.
Az tuti, hogy azok, akik egy látványos, pörgős blockbustert akarnak látni, jó helyen járnak. Shane Black eddig is az akcióvígjátékokban volt igazán otthon és ezt a műfajt a Predator kedvéért sem volt hajlandó feladni. Ennek az eredménye hogy szinte nincs szereplő a filmben, akinek ne adtak volna a szájába valami lehetetlenül vicces, vagy annak szánt mondatot.
A sztori szerint egy űrhajó és annak egy szem ragadozó utasa lezuhan a Földön, nem messze az épp dzsungelbevetésen lévő Quinn McKenna (Boyd Holbrook) csapatától. A gyémántkemény katona megszerzi magának a Predator egyik elkallódott harci eszközét (sisakját), amiért nem csak a lény fog a tárgy nyomába eredni, de egy titkos kormányszerv is kipécézi magának McKennát. Hősünk egy busznyi ex-katonával és egy tudósnővel (Olivia Munn) mindkét veszélyforrást megpróbálja kiiktatni. De hogy ezt a bulit kevesen élik túl, azt mondani sem kell talán, garantált.
Szerencsére a film nem veszi magát a kelleténél komolyabban, de azért még így is akad egy két nagyon felesleges szál benne. Hogy mást ne mondjunk az Amerikában bóklászó Predator nyomába egy nála is sokkal nagyobb ragadozó szegül, aki a kutyáit is magával hozta a bolygónkra. Ezek a kutyák nagyon könnyen ártalmatlaníthatók és nagyon bénán is néznek ki, de eleve önmagukban még komolytalanabbá teszik a filmet. Legalább ez nyugodtan kihagyható lett volna, ha már Black egysoros poénjai ott lesnek ránk minden sarkon. Hol jól, hol kevésbé jól elsülve.
Az új Predator minden viszontagsága ellenére szórakoztató lett, csak tudni kell a helyén kezelni. Arnold Schwarzenegger (aki lehet épp most budapesti tekinti meg a filmet) harminc évvel ezelőtti klasszikusához nem érhet fel, de igazából még Antal Nimród változatához sem. De úgy tűnik Shane Blacknél nem is ez volt a cél, csak valami őrültséget akart kihozni az egészből, ami többnyire sikerült is neki. Csak mondjuk folytatásban ő már ne gondolkodjon, ha egy mód van rá.
