Mivel a nickelsdorfi Nova Rock fesztivál mindössze két kilométerre helyezkedik el a magyar határtól már évről-évre, így akár teljes joggal magunkénak is érezhetnénk a rendezvényt. Hogy azért ne legyen annyira jó a kedvünk, a mi pénztárcánkhoz mérten meglehetősen drága a bejutás a fesztiválra. Napi jegyek csak nagyon korlátozott számban kaphatók, míg a háromnapos bérlet megváltása már sokaknak okozhatott erős fejfájást is. Persze mindez csak addig tart, míg az ember rá nem jön, hogy pénzéért több tucat olyan koncertet kap, melyekért itthon egyenként is elkérnének egy kisebb vagyont (System Of a Down, Linkin Park, Iron Maiden, stb.). Mi magunk idén az első napot éltük meg a helyszínen; többnyire nem csalódtunk…

A Nova Rock egy speciális fesztivál, ugyanis itt a zenekarokon kívül semmi más érdemleges nincs. Ha valaki esetleg még nem járt egyik korábbi rendezvényen sem, az csak képzeljen el egy nagy szántóföldet, amin egymástól jó messze van két hatalmas színpad, a kettő között pedig csak néhány sörpult, egy pici bazári sor, valamint sok-sok kempingező… na meg az embertelen mennyiségű por. A lényeg, vagyis a fellépők viszont nagyon veretesek, szinte egész nap nincs is kedve elmozdulni az embernek a színpadok mellől (csak ha meg akarja úszni a 4,5 eurós sört és helyett inkább 1 euróért venne a bejáratnál).

A szombati nap első érdemleges mozzanatát a Nashville-ből érkező Framing Hanley-től láthattuk. Divatosan szólva post-hardcore-ban utazik a csapat, de egy kis korai emo beütés is ott figyel könnyen emészthető dalaikban. Őket már egy sokkal komolyabb név, a kanadai Silverstein követte a sorban. Az ontarioi ötös a korábbi slágerei mellett jó néhány dalt eljátszott az egyébként remekre sikeredett idei lemezről. A csapat ezután még autogram osztogatásba is kezdett, ahol hatalmas tömeg várt rájuk. Azt már el sem tudom képzelni, hogy a hétfői BMTH aláírásosztáson mennyien próbáltak a Red Bull stand közelébe kerülni.

A Plain White T’s sokaknak csak annyit jelent, hogy ‘Hey There Delilah’, de igazából mostani fellépésük sem győzött meg arról, hogy sokkal többet kéne tudni erről a bandáról. Élőben nem mondom hogy rosszak ezek a tingli-tangli rádióslágerek, de nem képes lázba hozni. Gyakorlatilag hasonlókép állok a Wolfmother produkciójához is, igaz, ott rádióslágerekről szó sincs. Az ausztrál csapat a ’70-es évek rocknagyágyúit idézi meg (Led Zeppelin, Black Sabbath) mind külsejében, mind dallamvilágában, ami vagy apáinknak, vagy a múltban előszeretettel tengődő jelen emberének szól. Az utóbb említett két banda fellépése közé beékelődött még egy Guano Apes-buli is, ami német anyanyelvű földön mindig nagy eseménynek számít. Igazából meg is lepődtem, hogy az ‘Open Your Eyes’, ‘Big in Japan’, ‘Lords of the Boards’ slágerhármason kívül a többi daluk is mennyire jól szól élőben, így aki az idei Hegyalján vagy az őszi Club 202-es bulin tervezi őket megtekinteni, az tényleg nagy partyra számíthat.

A Thirty Seconds To Mars – nyugodtan kövezzetek meg – számomra továbbra is egy súlytalan, szagtalan, ötlettelen egyszemélyes sztárzenekar. Jared “Jump Jump Jump” Leto hype-ja még mindig nagyon jól működik és ilyen nagy fesztiválokon, főműsoridőben való szerepeltetésük mellett sokan be is dőlnek neki. Egyébként nyugodtan, mert mindenki azt hallgat és istenít amit akar, de ha nyitott szemmel és füllel figyelünk rájuk, észrevesszük a parasztvakítást. Ráadásul a koncert menete egy az egyben a Szigetes (meg persze az összes többi) fellépésük másolata volt, mellőzve minden spontaneitást vagy meglepetést. Kíváncsian várom a Volton is ezt kapjuk-e, még ha naiv is a felvetésem.

Mindeközben a piros színpadon olyan zenekarok adták egymásnak a stafétabotot, mint a Pain, a Sick Of It All vagy a The Darkness. Utóbbi csapat műsorába szívesen belenéztem volna, de ehelyett inkább vadásztunk magunknak egy jó helyet a Linkin Parkra váró tömegben, ahol néhány magyar fesztiválozóval megvitathattuk az élet nagy dolgait, mígnem felcsendült az új LP-lemez intrójául is szolgáló ‘The Requiem’. A hatalmas led falak előtt feltűnt Hahn, aki egykoron baromi idegesítő módon tudta pörgetni a lemezeket, most viszont Jackie Chan filmekből ismert hosszú hajú és szakállú vén karate mesterekre hasonlított, ráadásul legfőbb ‘hangszere’ egy érintőképernyős kütyü volt. Beviharzott az egész csapat, majd felharsant a ‘Papercut’ , amire a közönség állat módjára kezdett tombolni. Miután kicsit megnyugodtak a kedélyek, már nyugodtabban lehetett szemlézni, ahogy a ‘Lying From You’-tól a ‘Given Up’-on át eljutunk a ‘What I’ve Done’-ig. Persze az új album nótái is ott figyeltek a setlistben, de a hangsúly kifejezetten egy best of műsoron volt. Egyébként szerintem lemezen baromi jól szólnak az ‘A Thousand Suns’ dalai, de élőben kissé leültetik a hangulatot. Nem úgy a ‘Numb’, a ‘Crawling’, vagy az ‘In the End’, hogy a finálét jelentő ‘Faint’-ről és ‘One Step Closer’-ről már ne is beszéljünk.

Anno engem is elkapott a nu-metal láz, aztán bár hamar kinőttem belőle, a két legutóbbi LP-lemez (tudom, az már nem “true”) mégis arra ösztönzött, hogy Chester Benningtont és csapatát legalább egyszer látni kell. Ez itt sikerült is, de így aludván rá kettőt kb. pont ennyit is jelentett számomra. A tűz az, ami abszolút hiányzott ebből a buliból, pedig nyilván megvan bennük, mert máskülönben nem istenítenék a koncertjeiket Jakartától Los Angelesig. Itt valahogy mégis szintetikusra sikeredett a műsor, ráadásul Bennington hangja egy kis oroszlánéhoz hasonlított: nagyon akart, de nem ijesztett meg senkit. Mike Shinoda hol a szintetizátor mögött, hol föl s alá szaladgálva próbált egy kis életet vinni az estébe, a többiek pedig megbújtak a háttérben. Elismerem, hogy egy vérbeli Linkin Park rajongó szeméből úgy tűnhet, hogy csupán apróra hasogatom a szőrszálakat és keresem a hibát mindenben, de a fentebb leírtakat alátámasztva remek példa, hogy se Chester, se Shinoda nem vették a fáradtságot, hogy legalább két mondatot szóljanak a körülbelül 30-40 ezer embernek, akikkel szemben álltak 70 percen keresztül (nem, a “Thank you, Austria. Good Bye, see you later” nem ér). De lényegtelen is ezt feszegetni, mert majd ha pár év múlva hozzánk is beesnek, talán már mást kapunk az arcunkba.

A Nova Rock viszont bizonyított idén is, méghozzá azt, hogy jövőre szintén számíthatunk rá, hisz egy kicsit mégiscsak otthon vagyunk a Pannonia mezőn... évről évre.

(A fotót a rockstation.blog.hu-ról kölcsönöztük)