Mielőtt megnéztük Jennifer Garner új filmjét, azt gondoltuk, hogy a legrosszabb esetben majd azt mondhatjuk el róla, hogy azok számára lehet igazán szórakoztató, akik nem várnak többet tőle, mint egy agyatlan, darálós akciófilmtől. De nem, ez a mű még annyit sem nyújt, és semmilyen tekintetben sem szórakoztat.

Igazából olyan az egész, mintha valamikor a forgatás közben egy kalapból kihúztak volna egy tucat klisét, és azt kötelező lett volna mindenáron beledolgozni. Mintha megtiltották volna a készítőknek, hogy bármi eredetit is kitaláljanak. A forgatókönyv halál unalmas, és az előre nem látható fordulatokkal is maximálisan spórol. 

Az alapsztori szerint Riley North (Jennifer Garner) férjét és kislányát egy kartell tagjai megölik, a nő pedig kómába esik, de túléli a támadást. Miután felébred, hiába tudja azonosítani a támadókat, azokat felmentik a vád alól, mert az ügyésztől az ügyvédeken át a bíróig mindenki korrupt, nyilván. (Egyébként a tárgyalás, ahogy a vádlottakat felmentik, és ahogy a végén a nőt ítélik pszichiátriai kezelésre, borzalmasan irrealisztikus és végtelenül idegesítő.) Riley ez után öt évre eltűnik, majd képzett harcosként tér vissza (most komolyan?), hogy maga tegyen igazságot és leszámoljon mindenkivel, akinek köze volt a tragédiához.

A film futószalagon szállítja nekünk a kliséket, és ebből már rögtön az elején kapunk egy hatalmas gyomrost. Az első jelenetben például az öt évvel későbbi, leszámoló Riley-t látjuk, ahogy elintéz egy bandatagot, majd a rejtekhelyén összevarrja a sebeit, mint egy igazi rambóterminátor. Majd a következő snittben az öt évvel ezelőtti, családanya Riley-val, illetve az akkori ellenségképpel való kontrasztot szeretnék bemutatni, de az azon kívül, hogy tök felesleges, fájdalmasan béna is, mintha az ember egy vasárnap délutáni családi filmet nézne. Itt ugyanis a főszereplő és kislánya azért keveredik konfliktusba egy másik anyukával és kislányával (akik egyforma ruhákba öltöztek), mert véletlenül az ő területükön árulnak sütit. Akkora összeveszés lesz belőle, hogy a „puccos lakásban üldögélő” anyuka partit szervez Riley lánya szülinapi bulijának estéjére, így az hiába várja az összes barátját, senki nem jön el. És bár később találkozunk még az anyukával, ennek a szálnak a világon semmi értelme nincsen, és nem ez az egyetlen teljesen felesleges elem a filmben. Ott van például a lány, akit csak azért látunk, hogy megmutassák nekünk, a kartellvezér nemcsak annyira gonosz, hogy droggal üzletel és embereket öl, de annyira is gonosz, hogy ezt a lányt – ki tudja miért – magánál (fogva) tartja, ő pedig cserébe retteg tőle.

Sajnos az akciójelenetek sem mentik meg a filmet, mert azok minden izgalmat nélkülöző lövöldözésekben merülnek ki. A látvány szintén elég unalmas, a néhány lassítás meg elmosódás semmi pluszt nem ad. Az sem segít, hogy míg az Elrabolva-filmekben egy pillanatig nem kételkedtünk abban, hogy Liam Neeson valóban képes arra, amit tesz, addig Jennifer Garner ezt nem tudja elhitetni a nézővel. Lövöldöz és embert öl, de közben megszeppent, fél, mintha maga is meglepődött volna rajta, hogy olyan helyzetbe került, amiért amúgy házhoz ment. Erre persze mondhatjuk, hogy így emberi, mert hát ki ne félne, de akkor meg azt nem hisszük el, hogy tényleg megcsinálja.

Ha sem a történet, sem az akciójelenetek nem fognak meg, akkor majd talán a dráma, az érzelmek… De nem, valahogy ezt sem sikerült elkapni. Nem éreztük, hogy a főszereplőnő különösebben szimpatikus lenne. A drámai csúcspontok nincsenek jól kidolgozva, nem hatnak az érzelmekre, ezért nem tudtunk együtt élni Riley North fájdalmával, motivációjával.

Sajnos a Peppermint unalmas, hangsúlytalan, közhelyes, helyenként idegesítően valószerűtlen, tele félig kidolgozott és/vagy felesleges szálakkal. A végén bizony átverve éreztük magunkat.

Peppermint - A bosszú angyala (kritika)
Sajnos a Peppermint unalmas, hangsúlytalan, közhelyes, helyenként idegesítően valószerűtlen, tele félig kidolgozott és/vagy felesleges szálakkal.
3Szerintünk
Olvasói értékelés: (3 Szavazások)
4.5