Warning: A non-numeric value encountered in /home/rhsmhi/wwwroot/rated.hu/wp-content/themes/valenti/library/core.php on line 1444
Michael Madsen oda van a dokumentumfilmekért. Na nem a Kill Bill és a Sin City amerikai sztárjáról beszélek, ez a Michael Madsen a dán Michael Madsen, akinek új filmjét, A látogatást a Titanic Fesztivál záróvetítésén láthatta a nagyérdemű. Bár az határozottan kétséges, hogy hányan is látták valójában!
A dán konceptuális művész, író és rendező valóban vonzódik a dokumentarista műfajhoz, mondhatni erre specializálódott. Míg azonban eddig valódi dokumentumfilmeket forgatott, most arra adta a fejét, hogy egy elképzelt eseményről készítsen hasonló, leíró alkotást. Ez az ötlet, már alapjáraton is eléggé kapufa gyanús egy olyan rendezőtől, aki egészen eddig arra alapozta a karrierjét, hogy a valóságot mutassa be saját szűrőjén keresztül.
Ilyen remek munkája volt például, Az örökkévalóságig (Into Eternity) című film, melyben egy sugárzó nukleáris tároló életciklusát mutatta be. Vagy A kultúra katedrálisai (Cathedrals of Culture) melyben annak járt utána, hogy az emberiség miféle tulajdonságokkal ruházta fel városainak csodás épületeit.
Most azonban azt mutatja be, hogy mi is történne világunkban, ha meglátogatna minket egy idegen civilizáció. Az áldokumentumfilmekkel alapvetően mindig is az volt a problémám, hogy óhatatlanul is vannak bennük olyan kínosan zavarba ejtő jelenetek, ahol totálisan bedől a koncepció maga. Ezeket a részeket nyilván nem igazán lehet áthidalni. Akkor meg mire ez a hatalmas erőlködés, ha úgyis álságos az egész?
Madsen filmje annak kíván utána járni, hogy milyen folyamatok mennének végbe globálisan világunkban, ha meglátogatnának minket az idegenek. A rendező a politikai, katonai, jogi, tudományos és teológiai oldalát kutatja ennek az elképzelt eseménynek, fiktív interjúk formájában. A politikai vezetőkkel, tudósokkal, jogászokkal és egyéb szakértőkkel készült interjúkon azonban sok esetben még csavar is egyet, ugyanis olyan objektív szemszögből fényképezi a jelenetet, mintha az éppen aktuális konzultáns magával az idegen lénnyel beszélgetne. A film tulajdonképpen egy túl hosszúra nyúlt filozofálgatás a lehetséges végkifejletekről. Az invázió, vagy a békés együttélés lehetőségeiről. Mindezt megspékelték pár Bécsben készült lassított utcaképpel, melyek erősen hajaznak a fent említett Cathedrals of Culture vágóképeire, valamint melléjük vágtak még pár közelit katonai járművekről és emberi arcok érzelmi reakcióiról. Tulajdonképpen ennyivel le is lehet írni az egész filmet, ami így mérhetetlenül lassú és vontatott. A végkifejlet, pedig egyszerűen katasztrofális, bár ha nagyon akarom belemagyarázhatnék egy „magasztosabb” gondolatmenetet, miszerint mi emberek soha nem elégszünk meg az éppen aktuális valósággal, mindig pont az ellenkezőjére vágyakozunk. Azonban ez még így is elég karcsú, egy lebilincselően izgalmas mozihoz!
Madsen mindent megpróbál ugyan, hogy feszültséget generáljon. Például az idegen lényekről és jelenlétük bizonyítékáról az egész film alatt egy képkockányi villanást sem mutat, valamint szinte mondatonként csepegteti a játékidő alatt az önkéntes asztronauta jelentésének részleteit, aki behatol az idegen űrhajóba.
Ezek a fogások akár még működhetnének is, de rendezőnk ebben az esetben nem ér el mást vele, mint hogy az ember kezdi valóban úgy érezni, mintha Freddy Krueger nagyon lassan, szinte kéjes élvezettel kaszabolná miszlikbe az agyát vaskarmaival.
Egyáltalán nem túlzom el a dolgot, amikor azt állítom, hogy az Uránia mozi komplett közönsége örült volna, ha a jegy mellé Xanaxot is osztogatnak. Tisztelet persze a kivételnek! Mivel ez nem történt meg a film közepétől kezdve folyamatossá vált a fészkelődés és a mobiltelefonnal világítás, a bátrabbak pedig egyszerűen fogták magukat és kivonultak a teremből.
Ezt a filmet tényleg csak és kizárólag azoknak a mániákusoknak ajánlom, akik azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy megnézik az összes létező idegen invázióról szóló filmet a világon!
