Erődemonstráció lett új Oroszlánkirályból. A Disney úgy gondolta, hogy a stúdió egyik legnagyobb rajfilmklasszikusa megérdemel egy új verziót a 25. születésnapjára, ezért a már A Dzsungel könyvében alkalmazott eljárással feltámasztotta Simbát és családját. A látvány egészen parádés, tényleg lenyűgöző, maga a tökély. Mi egyéb újdonság van még emellett? Plusz harminc percnyi majdhogynem üres töltelék jelenet, na meg az eredeti sztori – egy az egyben.
És tényleg nem sikerült hozzátenni semmit a történethez, sőt, még szikárabb lett ettől a hiperrealisztikus megvalósítástól. A főbb karakterek imádnivalósága eltűnt. Még úgy is, hogy legalább Timon és Pumbaa hoz valami vicceset az egészbe. Olykor pedig természetfilmszerűen valóságosan vad, amitől a kisebb gyerekek minden érzékszervüket eltakarva menekülnek ki a teremből.
Az egyik legégetőbb probléma, hogy az új Oroszlánkirály megtekintése közben nem nagyon kapunk választ arra, hogy ez miért is jó a nézőnek. Még az elején csak-csak csettinthetünk egyet, de a ‘varázs’ hamar elmúlik, ahogy az állatok megszólalnak és eléneklik a jórészt már jól ismert dalokat. A Disneynél persze az igazi varázs a dollár számolásában fog kiteljesedni, mert kétség ne legyen afelől, hogy akármilyen is ez a remake, kasszát fog robbantani. A nosztalgiázó szülők és az újdonságra vágyó gyerek kombinációja elég biztos receptet jelent a stúdiónak.
Jon Favreau eléggé rá van kattanva a régi klasszikusokra, úgy látszik a Disneynél sem látták értelmét, hogy A Dzsungel könyve után ne rá bízzák ezt a projektet is. Hogy azért valami egészen pozitívat is mondjunk, sikerült neki egész jól érzékeltetni Zordonnal és az ő fenntarthatatlannak bizonyuló terveivel a valóságból ismert legégetőbb globális problémákat. Persze ezek már az eredetiben is ott voltak, de most még valóságosabb, még aktuálisabb.
Hans Zimmer is fantasztikus munkát végzett, a frissen a filmhez költött zenéi legalább erős hátteret adnak az Oroszlánkirálynak. Mondjuk az összképet nézve ez csak egy szépségtapasz. Valójában sokkal többet kellene nyújtania a Disneynek ahhoz, hogy létjogosultáságát érezzük az ilyen feldolgozásoknak. Félő viszont, hogy amíg a tervezett bevételet ez is hozza, addig eszük ágában sincs komolyabb munkát ölni a klasszikusok feltámasztásába.
