Fél évszázad után Rob Marshall (Vadregény, A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken) rendezésében tért vissz a mozikba Mary Poppins, hogy egy túl giccses és feleslegesnek tűnő folytatásban énekeljen és táncoljon a nézőknek, akik jó része egészen biztosan előveszi a ’64-es eredetit, csak hogy helyre álljon a belső békéje.
A Mary Poppins visszatér ugyanúgy a Banks családról szól, mint az első rész, csak immáron a felnőtt Jane-t (Emily Mortimer) és immáron az özvegy Michaelt (Ben Whishaw) látogatja meg újra az egykori dadusuk.
Banksékhez egy napon behajtók kopogtatnak be, mondván egy hetük van előteremteni a tartozást, különben elviszik a házat a fejük felől. Ehhez a testvérpárnak meg kell találniuk egy banki részvényeket igazoló dokumentumot, hogy pénzhez jussanak és fedezhessék adósságukat. Nyilván a kivonat sehol és ekkor jelenik meg a szél fordultával Mary Poppins, aki egy cseppet sem öregedett az előző film óta, csak annyi történt, hogy Julie Andrews helyett Emily Blunt alakítja őt meglehetősen természetellenesen.
Egyébként Jane és Michael meg vannak győződve arról, hogy az a milliónyi mesébe illő kaland, amit gyerekként átéltek Mary Poppinsszal, valójában sohasem történt meg, mindössze a dadus kiváló és élethű mesélőkéjének köszönhető, hogy akkoriban teljesen elhitték, szinte átélték azokat.
A dadus persze ezúttal is rengeteget énekel, táncol és most sem maradunk animációs jelenetek nélkül, de ezek valahogy már nem úgy működnek, mint régen. Maga Emily Blunt sem egy Julie Andrews, de ez legyen a legkevesebb baj, hiszen szinte egy szerethető karakterrel sem leszünk gazdagabbak 120 perc alatt.
Nagyon erőltetett alkotással állunk itt szemben, mely közel nem érhet fel az eredeti Disney-klasszikushoz. A Mary Poppins visszatér tálalása sajnos érdektelenségbe fullad, de még az ünnepi hangulatot sem hozza meg annyira, mint a vetítés előtt elfogyaszott mézeskalácsos kávénk.
