[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
2017-ben már sokan úgy beszélnek a Linkin Parkról, mint a világ talán legmegosztóbb zenekaráról. Chester Benningtonék ugyanis most teljesen új útra léptek, és bár hasonló fejlődésen nem először mennek keresztül, de tény hogy most produkálták eddigi legnagyobb átalakulásukat. A One More Light minden korábbi LP-lemeznél kísérletezőbbre (lassabbra) sikeredett, de aki képben van a 2007 óta kiadott anyagaikkal, azt ez annyira már nem is érhette váratlanul.
A Linkin Park körül sosem volt nyugodt a légkör. A kezdetek kezdetén a nu-metal miatt kellett sok kritikát elviselniük, aztán meg a számos változás adott okot arra, hogy kritikusok és ex-rajongók töröljék beléjük a lábukat. Mindemellett persze óriási tömeg állt a zenekar mellett és bármekkora is volt a felzúdulás aktuális lemezeiknél, ők végül mindig jól tudtak kijönni a dologból.
Persze ehhez kellett az is, hogy például Chester ne veszítse el a józan eszét és ne vegye személyes támadásnak, ha csapata produkcióját ekézik ismeretlenek az interneten. Most valahogy elszakadt nála a cérna, beszólogatott a kritizáloknak, ami nem csak sokak szemében ellenszenves lépés, de a Linkin Park szempontjából nagyon kontraproduktív is. Anyagilag mondjuk ez sem nagyon rengette meg a srácokat, a One More Light rögtön a tengerentúli listák élén landolt és pop slágerek ide vagy oda, a zenekar ismételten sikeres.
De szóljuk akkor már a lényegről, magáról a friss albumról is. A One More Light tíz dala között azért bőven akad olyan, ami nem lógott volna ki a korábbi anyagokról sem. A 2007-es Minutes to Midnight és az utának következők is tele voltak hasonló tempójú dalokkal. Nagy változás azonban, hogy ez a korong szinte egyetlen keményebb rock nótát sem tartalmaz, valamint a gitárok is meglehetősen háttérbe szorultak.
Az elsőnek bemutatott Heavy talán a klasszikus értelemeben vett slágere az albumnak, de személy szerint több dalt is sokkal jobban megkedveltem ennél. Az erős hip-hop betétekkel és jó vendégszereplőkkel díszített Good Goodbye például zseniális refrénnel lett megáldva. A Talking to Myselfben végre némi gitár is hallatszik, ugyanakkor sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, mert dallamvilága igen fogós. A Battle Symphony himnusz szerűen hasít és itt is csak az a baj, hogy több gitártémát is elviselt volna a track. Ahogy haladunk végig a korong második felén, már szinte tényleg csak lassú dalok követik egymást, sőt, maga a címadó dal is egy szép lírai tétel lett. Valójában nem is a korai Linkin Park energiája hiányzik innen, hanem mondjuk az a modern, de vaskos hangzás, ami a LIVING THINGS vagy a The Haunting Party albumokat is jellemezte. Már azok is jócskán eltávolodtak a csapat gyökereitől, de elég jó egyensúlyban tálalták a dalokat.
A Linkin Park ezúttal nem talált fel semmi újat, csak önmagához képest megint beújított. Aki a zúzós dalaikért kedvelte őket, az már amúgy is rég lemorzsolódott a rajongók közül, aki viszont élvezte a Linkin Park elmúlt 10 éves munkásságát, az ebben az anyagban sem fog nagyot csalódni.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
- Talking to Myself
- Battle Symphony
- Halfway Right
