Lassan tíz éve már, hogy a Linkin Park a nagy nu metal láz egyik legfontosabb szereplőjeként berobbant a köztudatba. Az első lemez, a ‘Hybrid Theory’ rögtön milliós példányszámban fogyott a boltok polcairól, majd a folytatás, a ‘Meteora’ is hasonlóan szép sikereket tudhatott magáénak. Én ekkor már rég elvesztettem a fonalat Linkin Park ügyben, de mindez csak a számomra nagyon kellemes meglepetéseket okozó, 2007-es ‘Minutes to Midnight-ig tartott. Most megérkezett a legújabb LP anyag, az ‘A Thousand Suns‘, mely 10-ből 9 embernél talán az első meghallgatás után a kukában landolna, de akkor pont én vagyok az a maradék egy…

Néhány héttel ezelőtt a banda kiadott egy közleményt, mely rögtön a CD bookletének első oldalán is megtalálható, a címe pedig ez volt: “Nem albumot készítettünk“, amit talán azzal lehetne kiegészíteni az érthetőség kedvéért, hogy “nem Linkin Park albumot készítettünk“. Rögtön az elején leszögezem, maximálisan megértem azokat a LP-fanokat, akik – enyhén szólva – csalódtak vagy kiábrándultak a Chester Bennington és Mike Shinoda vezette bandából. El lehet játszadozni a gondolattal, hogy ha ilyen mértékben el akartak térni saját stílusuktól, akkor az már talán egy új zenekarnevet is megérdemelt volna.

Az A Thousand Suns 15 tételének egyharmada mindössze átvezetésként szolgál a nóták között, de ezek legalább elég hangulatosra sikerültek. Haladva egyre előrébb a lemez meghallgatásában szépen észrevehetjük, hogy a gitárok erősen a háttérben maradnak, szinte csak kiegészítésként szolgálnak. Ami dominál, az az olykor-olykor már Nine Inch Nails szerű gépiesség, nyakon öntve egy nagy adag dallamos billentyűtémával. Bennington is elég kimérten énekel, ami viszont Shinodát illeti, ő bizony odapakolja magát ugyanúgy, mint a korábbi anyagokon.

A Linkin Park tagjainak szavaiból az derült ki, hogy az egyes dalok a büszkeség, a pusztulás és a megbánás személyes ciklusával birkóznak. Ezeket mind érezheti is, aki elmélyed az egyes trackek között. A Rick Rubin producerelte lemez csúcspontjait talán a ‘Waiting For The End‘ és az ‘Iridescent’ jelenítik meg leginkább, de az olyan átvezető, mint a Marthin Luther King által elmondott ‘Wisdom, Justice and Love’ is képes egy jókora gombócot növeszteni a torokban. Ha valakinek a klipes ‘The Catalyst’ nem hozta meg az étvágyát (vagy épp ellenkezőleg), amondó vagyok, az ne is próbálkozzon a többivel, mivel gyakorlatilag ez a korong legkönnyebben befogadható dala.

Akivel eddig erről az albumról beszélgettem, mind negatív szavakkal illette. Velük ellentétben én meg egyszer csak azt vettem észre, hogy már több tucatszor meghallgattam a lemezt. Nem egyes számokat, hanem az egészet egyben, elejétől a végégig. Shinodáék nem hazudtak, amikor azt mondták, hogy egy különös utazás lesz ez az anyag, tényleg az lett. Utazás ezernyi nap között, átszelve az ismeretlent, mint egy művészi sci-fiben. Az A Thousand Suns egy epikus vízió egy olyan zenekartól, akiknél úgy látszik nem csak duma, hogy senki másnak nem akarnak megfelelni, kizárólag önmaguknak, még ha ez a bukással is egyenlő.

9/10