[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Lengyel Balázs első nagyjátékfilmje semmilyen szempontból sem hasonlít az átlag magyar vígjátékra. A kitaszított cigánylegény szürreális története friss, ötletes és hibái ellenére is azonnal az ember bőre alá kúszik.
Lengyel feketekomédiája egyáltalán nem az a szokványos minden egyediséget és valamirevaló koncepciót nélkülöző, térdcsapkodósnak szánt, olcsó viccekkel operáló darab. Aki ilyen elvárásokkal ül be rá, az mindenképpen csalatkozni fog és jobban teszi, ha inkább a Valami Amerika harmadik részére vált jegyet. A Lajkó, bár címe alapján akár egy ízléstelen roma vicc kezdete is lehetne, egyáltalán nem az, hanem egy izgalmas történelmi fricska, érdekfeszítő történettel, hatalmas szívvel és csípősen találó magyar kül- és belpolitikai utalásokkal, amik aktuálisabbak nem is lehetnének.
Lengyel legalább olyan bravúrosan és szabadon játszik a történelemmel, mint Tarantino a Becstelen brigantikban. A filmben látható alternatív múlt pedig nem is lehetne szürreálisabb, mégis élethű lenyomata Magyarország diktatórikus múltjának, vagy akár orosz baráti jelenének.
Lajkót (Keresztes Tamás) kisfiú korában szinte megbűvölik a csillagokról szóló mesék, ezért elhatározza, hogy mindenképpen kozmonauta lesz, már csak azért is, hogy bocsánatot kérhessen halott édesanyjától (Papadimitriu Athina), akit saját kezűleg ölt meg egy félresikerült rakétakísérlet során. Karmazsin elvtárs (Gyabronka József) a helyi termelőszövetkezet elnöke minden támogatást megad Lajkónak, amikor a Nagy Szovjetunió úgy határoz, hogy az első embert, akit az űrbe küldenek, a baráti országokból választják majd ki. Karmazsin és Lajkó így hirtelen Bajkonurban találja magát, hogy egy eszement feladatokból álló versenyen, a baráti csókokat osztogató Leonyid Brezsnyev előtt küzdjenek meg a kilövés dicsőséges jogáért. Ám az orosz elvtársak, természetesen cinkelt lapokkal játszanak, és az áhított fődíj nem is annyira csodálatos, mint azt Lajkó gondolta.
Lengyel elég nehéz feladatot választott, mert a film sok témával foglalkozik egyszerre, a történelem szerelmi külkapcsolatokkal bonyolódik, nehéz családi kötelékeknek kell tisztázódni, és a főhősnek is meg kell találnia a saját útját, szembe kell néznie múltjával és nem túl bíztató jövőjével is. Ennyi mindent nem könnyű kézben tartani úgy, hogy közben a komikum színvonala se sérüljön. A Lajkó el is csúszik néha, Lengyelnek nincs elég ideje, hogy a poénok időzítésével foglalkozzon és néha meglehetősen faragatlan poénokat használ. Amikor azonban mégis eltalálja a jó arányt, akkor az tényleg igazán nagyot üt. Vígjátékhoz képest tényleg kevés a poén, de az összhatásért, amit a fordulatos történet és a meseszerű látvány ad abszolút megéri beülni a filmre.
És akkor még nem is beszéltünk Keresztes Tamás és Gyabronka József világklasszis játékáról. Az senkinek nem lehet újdonság, hogy Keresztes igazán jó színész, itt mégis eszméletlen erős a jelenléte, még úgy is, hogy sok jelenetben szinte meg sem szólal, csak masszív faarccal néz egyenesen a kamerába, de ezzel is eljátszik bármit, amit szükséges. Lehet gyermekien őszinte, vagy harcosan hősies, lehet vak szerelmes, vagy igaz, önfeláldozó barát, Keresztesnek bármi jöhet, némán is megoldja. Gyabronka József pedig hihetetlen eleganciával egyensúlyoz a komédia és a tragédia között. Kacaghatunk rajta, de ha úgy akarja, akkor brutálisan megríkat minket egy igazán emlékezetes jelentben.
A filmre összességében is igaz ez a kettősség, Lengyel egy igazi sírva vigadós filmet készített a mi kis magyar hazánkról, de főleg a vezetőiről, akik mindig azt hitték, hogy tudják melyik a jó oldal, de a történelem minduntalan barackot nyomott az orrukra.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
