[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
A Kingsman második része nem okoz annyi meglepetést, mint azt az előzetes alapján vártuk, de Matthew Vaughn prímán tartja a színvonalat és egy kivételesen lendületes, vicces és szórakoztató filmben folytatja Töki kalandjait.
A remekbe szabott kasszasikerek kapcsán mindig felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme kockáztatni a dicsőséges nimbuszt egy esetleges középszerű folytatásért. Vaughn két éve őrült nagyot tarolt az újraértelmezett ügynök sztorival, éppen ezért nagyon oda kellett magát tennie, hogy túlszárnyalja az amúgy is hatalmas várakozásokat.
Nos, ez bizonyos szempontból sikerült is neki. Az új film pörgősebb, izgalmasabb, és ha lehet még viccesebb, mint az elődje. Másrészről viszont Az aranykör egyáltalán nem okoz majd meglepetést a rajongóknak, ugyanis akár az első rész ikertestvérének is nevezhetnénk.
Zöldfülű főhősünk Töki (Taron Egerton) sokat fejlődött az eltelt idő alatt. Jól bizonyítja ezt az első parádés akciójelenet, ami egész biztosan örömkönnyeket csal majd a műfaj szerelmeseinek szemébe. Manapság a technika már tényleg nem lehet akadály, ha akciójelenetekről van szó, ennek ellenére is igazán ritka, hogy ilyen jó minőségű, látványos, tökéletesen koreografált, néha ténylegesen is lélegzetelállító bunyókat és lövöldözéseket lásson az ember. Vaughn ehhez tényleg nagyon ért, az érzelmi húrok pengetése viszont meglehetősen távol áll tőle. Ez csak azért gáz, mert a filmben elég nagy a hangsúly Töki érzelmi és magánéletén.
Ügynökünk tehát vérprofi halálosztó lett a Kingsman kötelékében és az sem okoz neki különösebb meglepetést, ha halottnak hitt ellenlábasa, az időközben félig terminátorrá avanzsált Charlie (Edward Holcroft) támad rá egy kapualjból. Töki simán elintéz bárkit és még vacsorára is hazaér bájos barátnőjéhez, az első részből jól ismert Tilde hercegnőhöz (Hanna Alström). A nagy sietségben azonban őrült hibát vét, aminek hozadékaként a Kingsman minden egységét összehangolt és végzetes támadás éri. A nyomok egy drogkartell fejéhez, a hidegrázósan bájos és őrülten kegyetlen Poppy Adamshez (Julianne Moore) vezetnek, aki unja már a bujkálást és egy hatalmas dobásra készül a világuralomért. Tökinek és a rajta kívül még egyedüliként életben maradt Merlinnek (Mark Strong) természetesen meg kell mentenie a világot, ehhez pedig Amerikába kell utazniuk, hogy felvegyék a kapcsolatot az ottani Kingsman, vagyis a Statesman embereivel, akik olyan meglepetéssel szolgálnak harcedzett ügynökeinknek, amire még ők sem számítottak. A meglepetés neve Harry Hart (Colin Firth) aki ugyan amnéziás, de nagyon is életben van.
Ez már így magában is elég szövevényes és még most tartunk csak a sztori alapjainál, a maratoni játékidő lehetőséget ad Vaughn számára, hogy alaposan megcsavarja a dolgokat. Lesz még itt harci robotkutya, ellenszenves amerikai elnök, titkos vérbosszú, karrier féltékenység, elbaltázott lánykérés és zongorával harcoló Elton John is, csak győzzük cérnával. (Elton cameoja amúgy telitalálat, a film egyik legviccesebb eleme!)
A tengernyi szál ellenére Vaughn ügyesen, többnyire jó arányérzékkel meséli el a történetet. Gond tényleg csak az érzelmesebbnek szánt jelenetekkel van.
Taron Egerton és Hanna Alström szerelmével nem is az a baj, hogy teljesen hihetetlen, hanem az, hogy a két színész leginkább csak ripacskodik egymás társaságában. A szerelmes jelenetek önmaguk totális paródiái, ami csak akkor nem annyira gáz, ha Vaughn eredetileg is ilyen stílusban akarta leforgatni őket. Elvégre a Kingsman maga is egyfajta műfaji paródia, szóval bosszankodás helyett gondoljuk inkább azt, hogy rendezőnk direkt tolta túl az érzelmességet és ezért hagyta, hogy Egerton néha olyan eltúlzott pofát vágjon, mint Luke Skywalker, amikor megtudja, hogy ki az apja.
Ott van viszont nekünk Julienne Moore és Colin Firth, akik abszolút feledtetni tudják játékukkal Vaughn színészvezetési hibáit. Moore szerintem sokkal szórakoztatóbb főgonosz, mint Samuel L. Jackson volt az előző részben. Olyan mintha a jó öreg Hannibal Lecter és a pedáns Bree Van de Kamp keveréke volna, nagyon élvezetes figyelni, hogy cukisága mikor csap át a totális őrületbe.
A tökéletes szórakozás egyetlen elrontója természetesen a magyar szinkron. Soha nem fogom megérteni, hogy egy ilyen kaliberű filmnél minek bajlódik egyáltalán a szinkronizálással a forgalmazó, pláne, ha az amerikai redneck akcentust csak úgy képesek magyarítani, ahogy Hofi parodizálta a Rózsa Sándort! Az egész teljesen hazavágja ezeknek a jeleneteknek a hangulatát, meg persze Jeff Bridges és Channing Tatum remek alakítását is, amiért igazán nagy kár.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
