[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

A Hape, azaz Hans-Peter Kerkeling nagy sikerű könyvéből készült vígjáték abszolút telitalálat. A német humoristánál szórakoztatóbban valószínűleg még nem elmélkedett senki a vallás és az extrovertált 21. századi ember kapcsolatáról. Na, nem kell egyből megijedni, hiszen szó sincs itt semmilyen alázatos szenteskedésről. Sőt! Az egyház tuti nem teszi csak úgy zsebre, amit ettől a filmtől kap. 

Isten létezése, illetve egészen pontosan az egyház létjogosultsága mindig is vita tárgyát képezte a baráti társaságomban. Van köztünk keményvonalas ateista és olyan is, aki minden héten templomba jár. Én valahol középúton vagyok, bár ha egészen pontosan akarnék fogalmazni, akkor inkább azt kéne mondanom, hogy már jó ideje az út mellett járok, és csak néha bóklászom vissza egy rövid időre, hogy az út pora egy kicsit bevonhassa a cipőmet, mert ez valahogy olyan jólesően ismerős érzés. Vallásos neveltetést kaptam, de kamasz koromban már egyre nehezebben viseltem azt a vaskalapos értékrendet, amit az egyház közvetített. Rájöttem, hogy én egyszerűen túl liberális vagyok ehhez és úgy döntöttem, hogy a hitem gyakorlásához nincs szükségem magára az intézményre és azt hiszem, Istenre sincs a hagyományos értelemben, de erről majd később.

Így van ezzel filmünk főhőse Hape (Devid Striesow) a sikeres humorista és színész is, akinek szépen szárnyal a karrierje Berlinben. Egészen addig, amíg a kimerültségtől össze nem esik az egyik fellépésén a takarásban. Orvosa három hónap pihenést ír elő a számára. A kanapén tunyulás helyett azonban Hape (elsősorban nagymamája iránti tiszteletből) úgy dönt, hogy végigjárja a 780 kilométer hosszú El Caminót, hátha az út végére megtalálja azt, ami hiányzik kiüresedett életéből. A végtelen hosszúságú út számos meglepetést és hihetetlen kalandot tartogat a férfi számára. Elsősorban önmagát kell legyőznie, és még ha sikerül is a lehetetlen, akkor sem biztos, hogy bűnbocsánat fogja várni a zarándoklat végén.

A film humora egészen egyszerűen zseniális. Sokan magukra fognak ismerni a végtelenül szimpatikus Hape karakterében, aki olyan őszintén rögzíti gondolatait naplójába, mintha csak mi vetnénk számot önmagunkkal egy fárasztó nap után. Öniróniája teszi ennyire szerethetővé, rajta és vele is nevetünk egyszerre, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen saját sutaságunkon szórakozunk olyan jó, hogy még a könnyünk is kicsordul. Devid Striesow azon túl, hogy szinte megszólalásig hasonlít Hape Kerkelinghez remekül személyesíti meg a humoristát, még a gesztusait is kiválóan utánozza, igazán remek alakítást nyújt.

A történet tulajdonképpen ízekre szedi a mai ember kapcsolatát a vallással, az egyházzal és végső soron azzal a felsőbb hatalommal, amit egyesek Istennek, mások Jahvénak, Buddhának, vagy Allahnak hívnak.

Nekem nagyon bejött Kerkeling életvidám és elgondolkodtató története, elsősorban azért, mert nem szigorú, ellentmondást nem tűrő módon keresi az utat a belső békéhez és az élet értelméhez. Nélkülöz minden elavult szemléletet, ennek ellenére ragaszkodik egyfajta pozitív értékrendhez, mintha csak a lelkiismeretünk volna. Nagyon jól bemutatja, hogy mit jelent a 21. században vallásosnak lenni, hogy hogyan egyeztethető ez össze egy felvilágosult, tájékozott, valóban szabadelvű életszemlélettel.

Számomra egyértelműen azt sugallja, hogy külső irányítás márpedig nem létezik és Isten a saját, egyéni döntéseinkben lakik igazán. Önmagunk és mások szeretetében, tiszteletében és maximális elfogadásában. Akkor is, ha az út rögös, hosszú és buktatókkal teli.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

Hogyan találtam rá a boldogságra az El Caminón (kritika)
8Szerintünk
Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
0.5