[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Az Oscar-díjas Oliver Stone legújabb politikai thrillere szeptember 16-án, az amerikai premierrel egy időben kerül a hazai mozikba. Annyi bizonyos, hogy a Snowden témáját és megvalósítását tekintve is egy erőteljesen megosztó alkotás lett. Minket viszont lenyűgözött és maximálisan felülmúlta minden előzetes várakozásunkat.

Aki ismeri és szereti Oliver Stone munkásságát az pontosan tudja, hogy a rendező szisztematikusan keresi az amerikai társadalom gyenge pontjait és előszeretettel dolgozza fel azokat filmjeiben. Természetesen a Snowden is ilyen, melyben Stone aprólékos részletességgel elemzi az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség, azaz az NSA mindent átszövő lehallgatási és adatgyűjtési botrányát.

Edward Snowden, aki először a CIA műveleti tisztje volt, valamint oktatóként és tanácsadóként dolgozott a hírszerzési és nemzetbiztonsági ügynökségeknek, 2013-ban szivárogtatott ki olyan dokumentumokat a sajtónak, amelyekből világosan kiderült, hogy az amerikai titkosszolgálatok gátlástalanul széles körben figyelik meg állampolgáraik mobil és internetes tevékenységét. Snowden jelenleg száműzetésben él Oroszországban, hiszen ha haza térne az Egyesült Államokba letartóztatnák, és súlyos börtönbüntetés várna rá.

Amikor azt mondom, hogy Stone aprólékosan elemzi a Snowden ügyet, akkor azt tényleg szó szerint értem. A film majdnem két és fél órás és teljes alapossággal mutatja be Edward Snowden életét és az okokat, amik odáig vezettek, hogy nyilvánosságra hozza a szigorúan titkos iratokat.

Stone, aki a forgatókönyvet is jegyzi, teljesen a kezdetektől indítja a történetet. Már azt is láthatjuk, hogy hogyan ér véget Snowden katonai pályafutása egy szerencsétlen baleset miatt és hogyan kerül a szemtelenül fiatal számítógépes zseni a CIA kiképzőközpontjába.

Rendezőnk kifejezetten fontosnak tartja, hogy a lehető legjobban megismerjük Snowden konzervatív politikai beállítottságát, hazaszeretetét és egyetemes hitét a demokráciában. Ezek mind szükségesek ahhoz, hogy megértsük az erkölcsi dilemmát, amit ez a férfi megélt.

A film nem egy tipikus thriller, lassabb és elemzőbb természetű annál. Mégis végig jelen van benne egy bizonyos feszültség, ami a székbe szegezi az embert. Stone könnyedén eléri, hogy egy út szélén ártalmatlanul elhaladó autóban és a békés járókelőkben is csak a fenyegetés lássuk. Miközben egyre részletesebben megismerkedhetünk az USA kormánya által használt adatgyűjtő programok természetével, valahogy mi is egyre paranoiásabbak leszünk és folyamatosan a veszélyt kutatjuk a vásznon.

Arról nem is beszélve, hogy rendkívül érdekes, ahogyan elmagyarázzák ezeknek a programoknak a működését és használatát. Az embert szinte valóban sokkolja a tudat, hogy a magánszféra, mint olyan már régen megszűnt létezni és itt nem azokról az információkról van szó, amiket önként és dalolva osztunk meg a közösségi oldalakon. Minden kideríthető! A legtitkosabb magánlevelezés vagy keresési előzmény sem jelenthet akadály. Tényleg határtalanok a lehetőségek, szó szerint és átvitt értelemben is, hiszen az NSA a világ összes országából gyűjtött és valószínűleg gyűjt is adatokat, mint ahogyan más kormányok is valószínűleg ezt teszik szerte a világon.

Stone egyértelműen rájátszik az orwelli klausztrofóbiára. Konkrétan kölcsön is vesz egy beállítást Michael Radford drámájából, ami George Orwell híres regénye alapján készült. A kép, ahogyan a mindent látó hatalom a pótolható kisember fölé magasodik, beleég az ember agyába. Stone ezen kívül jócskán kölcsönös Laura Poitras Citizenfour című dokumentumfilmjéből is, amely elsőként szólaltatta meg Snowdent a témában. Stone szinte egy az egyben megismétli az ott látható jeleneteket, de ez egyáltalán nem baj, hiszen Poitras és a The Guardian újságíróinak karakterei csak tovább növelik a hitelességet.

A film több morális kérdést is feszeget, a kiszivárogtatás dilemmája mellett foglalkozik a hadászati célokra rendszeresített pilóta nélküli repülőgépek használatával és a drónokat irányító katonák mérhetetlen felelősségével. Azzal a pszichológiai terheléssel, amit ez a felelősség okoz a számukra. Hiszen a videojátékhoz hasonló irányítókonzolok, a tényleges háborútól való, akár több ezer kilométeres távolság és a megnyugtató tudat, hogy a bevetés után ők sértetlenül visszatérhetnek kényelmes otthonaikba, minimum hogy tudathasadásos állapotot kell, hogy előidézzen. Mármint egészséges esetben. (Ezzel a témával foglalkozik Ethan Hawke filmje is, a Good Kill.)

Stone a nünbergi pert emlegeti ennek kapcsán, az alacsony beosztású katonák felelősségére figyelmeztet, számára nem elég a „csak parancsot teljesített” elcsépelt kifogása.

Nem is csoda, hogy az Egyesült Államokban mindent megtettek annak érdekében, hogy valamilyen módon cenzúrázhassák a filmet, éppen ezért döntött úgy Stone, hogy Németországban folytatja a forgatást. Bár előzetesen azt nyilatkozta, hogy a filmmel nem kíván állást foglalni az ügyben, a film végére mégis egyértelműen hőst csinál Snowden alakjából.

Egészen biztos vagyok benne, hogy sokan fogják úgy érezni, hogy ez az alkotás vontatott, valamint hogy Stone túl sok mindent sűrített bele a játékidőbe. Ezt a filmet azonban mindenkinek látnia kell, aki csak egy kicsit is nyitott szemmel szeretne járni ebben a világban, hiszen nem engedhetjük ki a demokrácia gyakorlásának lehetőségét a kezünkből arra hivatkozva, hogy túl unalmasak és fárasztóak az ilyen fajta társadalmi és politikai mélyelemzések.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

Hazaáruló vagy hős? (Snowden - kritika)
Ezt a filmet mindenkinek látnia kell, aki csak egy kicsit is nyitott szemmel szeretne járni ebben a világban, hiszen nem engedhetjük ki a demokrácia gyakorlásának lehetőségét a kezünkből arra hivatkozva, hogy túl unalmasak és fárasztóak az ilyen fajta társadalmi és politikai mélyelemzések.
9Szerintünk
Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
9.3