[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Aki eddig még csak hírből hallott az interaktív színházról, annak tulajdonképpen kötelező megnéznie a Centrál Színház friss bűnügyi komédiáját, a Hajmeresztőt. A nem mindennapi előadás alapjaiban rúgja fel a színházba járás nézői etikettjét és az előadás aktív közreműködőivé lépteti elő az eredendően passzív közönséget. Na, nem kell megijedni! A játékban nem feltétlenül kell részt venni, de nagyon is ajánlott, ugyanis a nyomozás akkor a legizgalmasabb, amikor nézők levetkőzik a gátlásaikat és tevékenyen részt vesznek a gyilkos személyének felderítésében.
A darab egy látszólag békés fodrászszalonban játszódik, aminek tulaja a nyájas és elbűvölő Tony Withcomb (Rada Bálint). Tony egy visszavonult zongoraművésznőtől bérli az üzletet, van egy kolleginája is, a kedves, cserfes és főleg extravagáns Barbara de Marco (Pálfi Kata), akivel együtt szépítik a visszajáró törzsvendégeket és persze azokat is, akik csak úgy betévednek az üzletbe. Kuncsaftokból pedig éppen nincs hiány, itt van például a befolyásos szenátorné, Mrs. Schubert (Borbás Gabi), vagy a titokzatos és hallgatag régiségkereskedő, Edward Lawrence (Vári- Kovács Péter). A nyugalmas kis szalon, ahol eddig csak a hajszárítótól vagy maximum a pletykáktól izzott a levegő, hirtelen forrongó méhkassá változik, amikor a zongoraművésznőt holtan találják egy ollóval a nyakában. A gyilkos az üzletben van! A néző feladata pedig, hogy segítsen az igazság kiderítésében Nick Rosetti felügyelőnek (Simon Kornél) és kollégájának Mikey Thomas nyomozónak (Janicsek Péter).
Ez lenne tehát az alapsztori, a folytatás pedig végeredményben csak a nézőkön áll, ugyanis nekik kell végül megszavazni, hogy ki a gyilkos. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy körülbelül az első felvonás háromnegyedéig egy teljesen szokványos színházi előadást láthatunk, majd miután megtalálják a holttestet, Simon Kornél megszólítja a nézőket és a segítségüket kéri. A világítást is felkapcsolják, tehát tejesen megszűnik az a miliő, amit alapvetően a színházhoz társítunk. Első körben a színészek gyorsítva újra elmondják az addig történteket, a nézők feladata pedig, hogy szóljanak, ha valakit hazugságon érnek. A visszajátszás után, egészen a felvonás végéig kérdéseket lehet feltenni a szereplőknek.
A szünetben Simon Kornél kivonul a nézők közé, akik büfézés közben nyugodtan oda mehetnek hozzá és tovább faggathatják a gyilkosság részleteiről, a félősebbek pedig az előcsarnokban elhelyezett ládába dobhatják be ötleteiket és kérdéseiket. Izgalmas, hogy a többi színész sem megy le a takarásba a szünet alatt, hanem végig a színpadon és a szerepükben maradnak. Idegesen vagy éppen nyugodtan várakoznak, esetleg gyanakodva fixírozzák a bent maradt nézőket azt fürkészve, hogy ki jött már rá a titkukra, mert ugye mondanom sem kell, hogy titokból van bőven.
A második felvonás egy nagy közös játék, ahol a feltett kérdéseket elemzik és vitatják meg. Itt bárkiből lehet nyomozó. Sőt, ha elég bátor valaki, akár még a színpadra is felmehet, hogy teljes értékű tagja legyen a társulatnak. Aztán ismét a felvonás háromnegyedénél berekesztik a vicces és szerfelett szórakoztató kérdezz-feleleket és megszavaztatják, hogy ki a gyilkos a nézők szerint, a végkifejletet pedig eszerint játsszák el.
Tényleg eszméletlenül izgalmas, hogy csak és kizárólag az aznapi közönségen múlik, hogy ki viszi el majd a végén a balhét. Legnehezebb dolga természetesen Simon Kornélnak és Janicsek Péternek van. Gyakorlatilag egyedül kell kordában tartaniuk egy komplett teltházat, mert biztosak lehetünk benne, hogy nézőtársaink között lesznek igen aktív, mondhatni túlpörgéses nyomozó jelöltek, akiknek penge logikája és főleg szereplési kedve még Hercules Poirot szürkeállományát és önhitt magabiztosságát is kenterbe veri. Ettől igazán izgalmas ez a játék, hiszen a színészek sem tudják, hogy éppen mire készülhetnek. Gyakorlatilag olyan, mintha estéről estére első alkalommal játszanák a darabot, ami maximális koncentrációt és felkészültséget kíván. A szereplők azonban kiválóan megoldják a feladatot, a nézőknek pedig elképesztően élvezetes ez a rögtönzéses játék, aminek ők is aktív résztvevői lehetnek.
Ami az előnye ennek a színházi formának, az igazából a hátránya is. Aki konzekvensen ragaszkodik a passzív megfigyelő szerephez, az nem biztos, hogy jól fogja érezni magát. Ez az előadás nem feltétlenül alkalmas arra, hogy feloldódjunk és elmerüljünk az alakításokban, ahhoz túl gyorsan peregnek az események. Ennek ellenére azért jócskán akadnak megkapó pillanatok. Én például padlót fogtam Pálfi Kata finálébeli játékától, aki olyan lazán váltott a könnyedebb stílusról a súlyosan mély emberi érzésekre, hogy az egészen szívbemarkoló, még akkor is, ha ez alapvetően csak egy krimi-vígjáték. Rada Bálint jelenléte is rendkívül intenzív a színpadon, egyszerre hozza az igazi primadonnát és a dühöngő őrültet, nagyon szórakoztató!
Azok, akik esetleg ódzkodnának ettől a színházi élménytől, tegyék félre az előítéleteiket és nyugodtan próbálják ki ezt az élvezetes interaktív társasjátékot! Garantálom, hogy fergetegesen jól fogják érezni magukat!
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
