A Franz Ferdinand-vezér Alex Kapranos szárnyai alatt nevelkedett brit Citizens! először egy Kitsuné válogatáslemezen jelent meg, majd idén májusban elkészült debütáló albumuk ‘Here We Are’ címmel. A Tom Burke énekes különleges orgánumára épülő, néhol elektroelemekkel tűzdelt gitárpop zenét játszó együttes azóta számos neves fesztiválra kapott meghívást, így többek közt felléptek a kora délutáni sávban a Szigeten is, ahol egy könnyed, szórakoztató és abszolút táncolható produkciót láthattunk tőlük. A magánéletben nagyon laza és őrült srácokkal a koncert után sikerült beszélgetnünk többek közt a gyógyfürdőkről, a Franz Ferdinandról és a jövőről…

Mikor legutóbb találkoztunk, azt mondtátok, egy nappal korábban jöttök majd Magyarországra, hogy kipróbáljátok a gyógyfürdőket. Végül sikerült ezt kivitelezni?

Tom Burke (ének): Valóban már tegnap megérkeztünk, és sikerült is körbenéznünk Budapesten. Személy szerint teljesen le vagyok nyűgözve. Ma itt vagyunk végig a fesztiválon, holnap pedig első utunk a gyógyfürdőbe vezet, az tuti! El sem tudom mondani, mennyire izgatottak vagyunk.

Mike Evans (dob): És az igaz, hogy a gyógyfürdőben a férfiak egymás fenekét csapdossák husángokkal?

Ti teljesen őrültek vagytok.

Tom: Na jó, de ne tereld el a témát, tényleg így van?

Nem hinném, bár én nem szoktam fürdőkbe járni, nem szeretek öreg emberek levében főni.

Tom: Kár, na mindegy, mi azért csapkodjuk majd egymást.

Egyébként is jellemző, hogy ha új helyen jártok, megnézitek a helyi nevezetességeket, kipróbáljátok a specialitásokat?

Thom Rhoades (gitár): Minden országban, szinte minden városban alakulnak zenekarok, mi például nagyon szeretjük a helyi bandákat megnézni, így bármikor előfordulhat, hogy elmész egy koncertre, és ott találsz minket a közönségben. De ma például végre megnézzük a Friendly Firest, akikkel ugyanaz a menedzsmentünk, de valahogy még sosem sikerült eljutnunk a koncertjükre, pedig úgy hallottuk, nagyon jók élőben.

Tom: Ezen kívül van néhány kötelező kör, amit meg kell tenni ahhoz, hogy igazán láss és kicsit megismerj egy várost: el kell menni egy katedrálisba vagy templomba, egy galériába, egy étterembe, egy bárba, és ha belefér, akkor még egy klubba is. És akkor talán tényleg elmondhatod, hogy láttad a várost. És mindez belefér néhány rövid órába.

Mike: De ha elég szerencsés vagy, akkor gyógyfürdőbe kell menned.

Tom: Igen, különben a galériában kell csapkodnunk egymást a husángokkal.

Térjünk át a Here We Are című debütáló lemezetekre. Hogyan írnátok körül a nagymamátoknak, aki nem ismer olyan divatos szavakat, mint az indie?

Thom: Először is meginnék vele egy csésze teát. Aztán valahogy így hangzana: „Nagyi, alapítottam egy együttest. – Milyen együttest? – Emlékszel az Álom Luxuskivitelben című filmre? Most nagyjából pont úgy érzem magam.” És akkor biztosan azt mondaná, hogy nagyon örül neki.

Tom: Én megkérdezném, emlékszel azokra a srácokra Liverpoolból, akiket úgy hívtak, hogy Beatles, és nagyon menők voltak a ’60-as években? Rávágná, hogy persze! Én pedig mondanám, hogy egy nagyon kicsit talán hasonlítunk rájuk, legalábbis abban, hogy egyszerű, tiszta és őszinte popzenét szeretnénk csinálni.

Mike: Én csak felraknám a lemezünket, és mondanám neki, hogy Mama, ezek vagyunk mi!

Tom: Mike, hogy te milyen kreatív vagy! Egyébként az én nagyim egészen képben van, szóval szerintem értené, miről beszélek. Talán még dúdolnék is kicsit néhány számunkból.

Thom: Igazából szerintem én is csak annyit mondanék, hogy nagyi, ezt nem tudom körülírni, inkább hallgasd meg, szerintem tetszeni fog.

És most, hogy vége az album munkálatainak, még tartjátok a kapcsolatot Alex Kapranosszal? Szokott nektek tanácsokat adni?

Tom: Persze, esténként felhív, hogy esti mesét meséljen. Na jó, viccelek, de tényleg szoktunk egyébként beszélni, vagy amikor Londonban vagyunk, sokszor össze is futunk. Sokat törődik velünk, és próbálja terelgetni az utunkat. Nemcsak a dalszerzéshez ért, hanem jól ismeri a zeneipart is, így sokszor ellát minket különböző jó tanácsokkal.

És mennyire voltatok korábban Franz Ferdinand-rajongók? Voltatok mondjuk a koncertjükön?

Tom: Lássuk csak, hány koncertjükön voltam… egy, kettő, száz… persze, rengetegszer láttuk őket! Idén felléptek a Field Dayen, ami a Victoria Parkban kerül mindig megrendezésre, és nagyon közel lakunk hozzá, így persze kaptunk az alkalmon, és elmentük a koncertjükre, ami persze szokás szerint hatalmas buli volt.

A debütálásotok remekül sikerült, egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek, és egyre szélesebb körben váltok ismertté. Mit tesztek azért, hogy ez továbbra is így maradjon, hogy ne tűnjetek el a süllyesztőben?

Tom: Azt hiszem a legjobb, amit tehetünk, hogy folyamatosan újabb és újabb ötletekkel állunk elő, és ezzel próbáljuk elérni, hogy az emberek mindig érdekesnek találjanak minket.

Mike: Egyébként szerintem amellett, hogy sokat dolgozunk, és rengeteget foglalkozunk az együttessel, nagyon mázlisták is vagyunk, számos dolgot köszönhetünk a jó szerencsénknek.

Viszonylag újoncnak számítotok, mennyire figyeltek oda a többi friss együttesre, kik a kedvenceitek?

Thom: Fontos, hogy figyeljünk a többiekre is, egyrészt mert mostanában hihetetlenül sok új együttes tűnik fel, másrészt pedig az, ha valaki nagyon jó, az minket is inspirál, olyankor tudjuk, hogy nincs lazsálás, bele kell húznunk. A fesztiválok egyébként azért jók, mert rengeteg új dolgot meg tudunk hallgatni. Én például most teljesen oda vagyok a Django Djangóért.

Mike: Én elmondhatatlanul imádom Kindnesst, isteni az a zene!

Interjú: Biczó Andrea

Fotó: Slajkó Anett