A Frequency második napján két változás is történt az előzetes tervekhez képest. Először a Good Charlotte, majd nem sokkal később a Simple Plan is kiesett a programból, viszont a helyettesítésüket nem sikerült méltó módon megoldani. Az már csak egy kisebb adalék volt, hogy a programfüzetet maximum legyezőnek lehetett használni, a zenekarok össze-vissza követték egymást a pénteki forróságban…

Estére már szerencsére helyreállt a rend és a Kasabian a megfelelő időben kezdett. Azt mondjuk nem mondanám, hogy Tom Meighan is a megfelelő állapotban volt, de persze bizonyíték nélkül még véletlenül sem akarom őt kokózással vádolni. Viszont talán az sem véletlen, hogy Sergio a csapat igazi lelke, itt is ő tartotta kézben a dolgokat és bizony nem túlzás, hogy sokkal jobb orgánummal rendelkezik, mint Meighan. A Szigethez hasonlóan a nagy slágerek mellett előkerült egy-két friss dal is a kalapjukból, ugyancsak remek minőségben, úgyhogy tűkön ülve várjuk a szeptemberi lemezt.

Rögtön utánuk a német Deichkind toborzott magának egy városnyi tömeget a színpad elé, amit ugyanúgy nem értettünk, mint az előző napi Seeed esetében, pláne, hogy a szomszédban a Dropkick Murphys csapott a húrok közé. Az idén tizenöt éve aktív zenekar a kelta punk zene legfontosabb képviselője. Persze ott van a Flogging Molly is a kalapban, de a Dropkick igazi galléros rossz fiúk gyülekezete, így a zene is sokkal hitelesebben jön le tőlük. Egy kocsmahangulatú mulatozáson vettünk részt a koncertjük jó másfél órája alatt, ami egyszerre volt egy jó kis street punk vágta és amolyan sörrel dülöngélős időutazás a múltba.  Az idén megjelent ‘Going Out In Style’ lemezről jócskán válogattak, a ‘Cruel’ és a ‘Memorial Day’ még most is itt van a fülemben, de meglepetés nélkül az ‘I’m Shipping Up To Boston’ volt az abszolút csúcspont, amit az AC/DC ‘TNT’ klasszikusával vezettek le, mondani sem kell talán mekkora sörfröcskölés közepette.

Az utolsó napra rengeteg magyar is kilátogatott, ami nem is meglepő egy olyan zenekarokat látva, mint az egymás után következő Panic! At The Disco, Jimmy Eat World, The Ting Tings, Rise Against és Foo Fighters.
A P!ATD leginkább egy jó nagy csalódásként marad meg az emlékezetünkben. A még mindig pofátlanul fiatal Brendon Urie szinte többet volt háttal a közönségnek, mint szemben, de a flegma hozzáállás egyébként is sütött minden megmozdulásából. A csapat eddigi munkásságát dicséri, hogy az erős műanyagszag ellenére sikerült néhány nóta (‘The Ballad of Mona Lisa’, ‘Nine In The Afternoon’, ‘I Write Sins Not Tragedies’, ‘Ready To Go’) alatt jó hangulatot varázsolni a közönség soraiban. Mindezek ellenére itt csak mítoszrombolásra volt tökéletes a fellépésük, sokkal többre nem.

A Jimmy Eat World szöges ellentéte volt mindennek, amit előttük fél órával produkáltak honfitársaik. Sokaknak a ‘The Middle’ az egyetlen emléke velük kapcsolatban, ami azért érthető, hiszen rongyosra játszott anno a hazai VIVA is. Szerencsére Jim Adkins csapatának 18 éves pályafutása alatt azért bőven akadtak emlékezetes momentumai, melyeket szép sorban fel is idéztek a nekik kiszabott egy óra alatt, így a ‘Bleed American’ és a ‘My Best Theory’ után még olyan slágerek jöttek, mint például a ‘Coffee and Cigarettes’, a ‘Pain’, vagy a ‘Sweetness’. A zenekar közvetlenségét jól mutatja, hogy Jim nyugodtan kisétált a közönség közé, vett magának egy gyrost, majd fotózkodott azokkal, akik egyáltalán felismerték őt.

A The Ting Tings-ben ismét nem kellett csalódnunk, de a Voltos fellépésüktől semmiben sem eltérő műsoruk valahogy nem passzolt a többi fellépő közé. Persze a ‘Shut Up And Let Me Go’, a ‘We Walk’ valamint a ‘That’s Not My Name’ alatt nagyon jó hangulat kerekedett, na meg ugye Katie White látványa sem tud ilyen rövid idő alatt unalomba fulladni.

A Rise Against nyugodtan mondhatom robbantott. A Szigeten ugye gyalázatos hangzás mellett láthattuk/hallhattuk őket, itt viszont szinte minden a helyén volt. Leginkább az a 15 dal, amit belesűrítettek a programjukba, köztük olyanokkal, mint a ‘Satellite’, a ‘Re-Education (Through Labor)’, a ‘Make It Stop (September’s Children)’, a ‘Prayer of the Refugee’, a ‘Hero of War’, az ‘Audience of One’, a ‘Savior’ és a ‘Give It All’. Jóformán egy gombostűt sem lehetett leejteni a buli alatt, a helyzetet pedig tovább nehezítette, hogy osztrák barátaink továbbra sem akarnak megmozdulni a koncertek alatt. Mindenesetre ezek az apróságok sem raktak akadályt a maximális élvezet elé, úgyhogy telhetetlenül várjuk a folytatást, természetesen csakis itthon.

Ha kicsivel feljebb azt mondtam, hogy gombostűnyi hely sem volt a nézőtéren, akkor nem tudom hogyan írhatnám le a Foo Fighters előtt/alatt tapasztaltakat. Emellett viszont nem ez az egyetlen dolog, amit e sorokban nagyon nehéz valósághűen visszaadni. Dave Grohl és csapata mindenféle villogástól mentesen tolta le a bő két órás bulit, értsd semmilyen csilivili háttérkép, vagy tűzijáték nem volt bekészítve vakításnak. Egyszerűen odadörrentettek egy olyat fantasztikus műsort, hogy az állak csak úgy estek lefelé szép sorjában.
Két új dallal nyitották szettjüket, így a ‘Bridge Burning’ és a ‘Rope’ után jött az első igazán nagy nóta, a ‘The Pretender’. Kapálóztunk mint akinek nincs lába, de a hatalmas nyomorgásban úgy is éreztük, hogy tényleg nincs. Persze ezek a nüansznyi dolgok nem köphettek bele a levesbe, mikor a ‘My Hero’, majd a ‘Learn To Fly’ dallamai csendültek fel a színpadon. A ‘White Limo’ élőben is épp olyan fejletépős, mint lemezen, de az ‘Arlandria’, ‘Breakout’, ‘Cold Day In The Sun’ trió alatt sem kellett könyörögni a cirka 30 000 embernek, hogy mutassanak életjelet. A szinte már himnusznak számító ‘Long Road to Ruin’ és a friss, de nagyon nagyon ropogós ‘Walk’ közé Dave-ék beékelték a ‘Stacked Actors’-t, a ‘Monkey Wrench’-et és a ‘Let It Die’-t is. Ezután picit szomorkásabbra váltott a hangulat, ugyanis Grohl elmesélte, milyen érzés volt számukra, mikor a Pukkelpop fesztivál felé haladva felhívták őket, hogy hatalmas tragédia történt a helyszínen. Dave így a belga áldozatok emlékének szentelte a ‘These Days’ című szerzeményt. A fellépésük vége felé haladva viszont jött a katarzis; előbb a ‘Best of You’ miatt, majd az akusztikusan, Grohl által egyedül előadott ‘Wheels’ zsenialitása okán. A ‘Times Like These’ alatt szinte már nem is hallottuk az egykori Nirvana-dobos hangját, olyan szinten énekelte mindenki a jól ismert sorokat. Belefért egy feldolgozás is az estébe, méghozzá az eredetileg Mose Allison által játszott ‘Young man Blues’ képében, amit viszont a The Who átértelmezésében játszott a Foo. A legvégére az ‘All My Life’ és az egyik leges legnagyobb FF-sláger, az ‘Everlong’ maradt. A csapat ezután hosszasan megköszönte a tombolást, majd távoztak is, ráadás nélkül. Utóbbit egyébként soha nem preferálja a zenekar, Dave ráadásul még az elején közölte, hogy ők bizony nem jönnek vissza ha már egyszer lementek, cserébe viszont addig játszanak, amíg a szervezők le nem rugdossák őket a színpadról.
A frontember mellett egyébként Taylor Hawkins dobos is igazi közönség kedvenc, ráadásul a hangja is remek, amiből adott is ízelítőt, kár, hogy nem eleget. A többiek, vagyis Nate Mendel, Pat Smear és Chris Shiflett amennyire csendesen meghúzódtak a kis helyükön, annyira fontos láncszemét alkották ennek a csodának. Merthogy ez csoda volt a javából, méghozzá a világ egyik legjobb rockzenekara által prezentálva.
Bízzunk benne, hogy hamarosan a magyar közönség is részesülhet majd benne…

(A lehetőségért hatalmas köszönet a Skalar Music Hungary-nek)