[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Ami felettébb bíztató a Marvel részéről, hogy sosem fél új irányokba terelni a szuperhősök kalandjait. Gyakorlatilag filmről filmre egy újabb érdekes szeletét ismerhetjük meg ennek az univerzumnak és úgy tűnik jó messze még a vége, hogy elmondhassuk, mindent láttunk már. Ugyanakkor a Fekete Párduc hiába mutat nekünk szintén sok újat, a földrajzi és kultúrális unikum mellett Ryan Coogler író/rendező alkotása bizony páros lábbal áll a klisék földjén.
T’Challa (Chadwick Boseman), miután apját egy merényletben megölték (ahogy azt az Amerika kapitány: Polgárháborúban láthattuk), hazatér, hogy átvegye Wakanda irányítását. A meseszerű, egyszerű halandók elől elrejtett helyen azonban hamarosan egy új trónbitorló tűnik fel Erik Killmonger (Michael B. Jordan) személyében, aki nem a levegőbe beszél, mikor az ottani hatalom megszerzéséről prédikál. Wakandán belül ráadásul belső ellentétek alakulnak ki, így az idilli hely súlyos konflikus elé nézhet, ha a jók nem tudják megállítani a rosszakat.
Ha a fenti ismertető utolsó fele kissé elcsépelten hangzik, az csakis azért lehet, mert maga a film sztorija sem egyedibb ennél. A történet egy már sokszor látott, jól ismer mederben csordogál a teljesen kiszámítható végkifejletig, hogy aztán tényleg egy pillanatnyi meglepetést se okozzon nekünk. A karakterekkel egyébként nincs gond, sőt. Például Michael B. Jordan egy nagyon karizmatikus egyéniség, jó őt Erik bőrében látni, plusz mellette számos remek színész tűnik fel, akár csak Andy Serkisre, vagy Martin Freemanre gondolunk. És persze a színészgárdán felül az aktuális üzenet is kellően fontos, hiszen a Fekete Párduc minden korábbi Marvel-filmnél kiemeltebben foglalkozik aktuális és fontos kérdésekkel a valódi világból. Igen, mondhatjuk, hogy szájbarágósan teszi („falak helyett építsünk hidakat”), de a körítés, az afrikai környezet, maga Wakanda végső szerepe könnyen egyértelművő teszi, miért fontos ezeket továbbra is hangsúlyozni és minél több emberhez eljuttatni a filmen keresztül szerte a világba.
Ryan Coogler mondjuk jól tette, hogy egy jóval földhöz ragadtabb környezetbe ültette a filmet, és hagyott teret a drámának, keserűbb pillanatoknak is, mégha ez a szupererők háttérbeszorulásával is jár olykor. A szerény humoron túl már csak egy néhány fokkal nyakatekertebb történettel kellett volna megtoldani ez a bulit és tényleg ez lehetett volna a Marvel idei nagy dobása. De mivel T’Challa kalandkai itt biztosan nem értek véget, van még hova bontogatni a wakandai uralkodó történetfonalát, szóval bízzunk az ütősebb folytatásban.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
