[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

„Végre egy olyan, űrben játszódó sci-fi, amiben a földönkívülinek lehet drukkolni, mert az emberi szereplők mind rettenetően idegesítőek” – gondoltuk az Élet c. film első fél órájában, hogy aztán – döbbenet ‒ kiderüljön, hogy a szerencsétlen földönkívüli életformát az emberiségnek sikerült KELVINNEK elnevezni. Innentől aztán végig zavarban voltunk, hogy akkor most kinek is szorítsunk.

Az utóbbi években a földönkívülivel, az univerzummal foglalkozó filmek terén el voltunk kényeztetve: a hiperrealizmusra, tudományosságra való kényes odafigyelés az alkotók részéről az Interstellarban, a Gravitációban és a Marsiban is meghozta a gyümölcsét, sőt az Érkezés is egy lapon említhető velük. A csúcs, az abszolút etalon az Interstellar volt, ahol a film minden történetszálát, jelenetét átpréselték a Kip Thorne fizikus és űrkutató vezette tudóscsapat szűrőjén, hogy semmi ne mehessen át, ami nem hihető. Thorne a filmről szóló könyvében olyan részletesen taglalta a film tudományos alapjait, hogy annak a 60%-át lehetett érteni, még ha járatos is vagy a témában. Nem egy bevásárlócetli, értitek.

Az Élet ehhez képest egy látványosan, és tudományos szempontból igényesen induló film, de aztán a sztori kibontakozásával hamar kiderül, hogy a stáb sajna nem tudta vagy nem akarta megütni a mércét. Kelvin először klein, aztán lassan elkezd cseperedni, és szépen beindul az élet, vagyis a hullagyár. Itt-ott visszaköszönnek az Alien-motívumok, eléggé megjósolható módon, mégis szemétség lenne az alapsztorit bántani, mert a film tartogat még némi muníciót, és ha másért nem is, emiatt érdemes elmenni és megnézni Kelvin kalandjait a világűrben.

Visszatérve Kelvin ellentáborára: az egész emberiség, „a 8 milliárd rohadék” szépen képviselteti magát az űrállomás legénységében: japán, orosz, amerikai, európai asztronauták, Jake Gyllenhaal… nők, férfiak vegyesen. Mindannyian nagyon komoly kutatók, és végig bizonygatják, hogy tudják, milyen kockázatot vállaltak a küldetéssel, és vége a dalnak, ha elbénáznak valamit, mégis akkora amatőr hülyeségeket csinálnak néha, hogy kezd Kelvinnek állni a képzeletbeli szimpátiazászlónk… Aztán sajnos benne is csalódnunk kell, az alkotók ugyanis nem bírták ki, hogy ne antropomorfizálják legalább egy kicsit az űrlényt. Mondjuk legalább nem adtak szörnyhangokat a szájszervébe.

Az oké, hogy nincsen szeme, és nem vicsorog teli pofával, de azért van ott pont, pont vesszőcske, készen van a fejecske… Az Érkezésben trombitálgató heptapodok például sokkal eredetibbek, pedig ők is lábasfejű jószágok voltak. Olyan, mintha az Élet kreatív szakemberei nem tudták volna eldönteni, hogy akkor most vírusszerű amőba legyen-e Kelvin, vagy inkább „Így neveld a sárkányod” keresztezve egy medúzával. Amikor pedig TÁNCOLNI kezdett a kutató ujján, az pont olyan röhejes pillanat volt, mint amikor az alsópolcos horrorokban a gyilkos elől a házba menekül az alulöltözött asszony.

Mindezzel együtt az Élet nem unalmas film, a kevésbé sci-fi őrülteknek biztos teljesen rendben lesz, paráztat is, a világűr képei nagyon szépek, a már említett csavar a végén pedig dob rajta egy nagyot.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

Beszélnünk kell Kelvinről (Élet – kritika)
Az Élet nem egy unalmas film, a kevésbé sci-fi őrülteknek biztos teljesen rendben lesz, paráztat is, a világűr képei nagyon szépek, a csavar a végén pedig tud még rajta dobni egy nagyot.
6.5Szerintünk
Olvasói értékelés: (52 Szavazások)
5.3