[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

A Holdfény egy kivételesen szép és érzékeny film, bár koránt sincs benne minden a helyén. Barry Jenkins 8 Oscar-díjra jelölt alkotását várakozásainkkal ellentétben, a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük mesterműnek, ahhoz sajnos túlzottan felületes.

A történet egy nehéz sorsú fiú felnőtté válását meséli el. Chiron, azaz ahogy az iskolában csúfolják, Little (Alex R. Hibbert) egy szótlan, magának való kisfiú, aki drogfüggő anyjával él Miami lecsúszott részén. A kissrácot folyton piszkálják és verik az osztálytársai. Egy ilyen rázós balhé során botlik bele Juan (Mahersala Ali) a helyi drogdíler. A férfi pártfogásába veszi a kisfiút, gyámolítja és próbálja a jó felé terelni. Bár nyilván az a példa, amit ő nyújthat nem éppen a legmegfelelőbb egy sérülékeny gyerek számára, mégis valamiféle apai szerepet tölt be a kisfiú életében. Ő és barátnője próbálnak a srácnak biztos hátteret nyújtani. Chiron hozzájuk fordul tanácsért akkor is, amikor egyre jobban tudatosul benne, hogy ő valamiért más, mint a többi fiú, ezért is bántják annyit. Még olyan kicsi, hogy nem is érti a társai által szitokként használt „köcsög” szó pejoratív jelentését, zavarodott és retteg.

A második részben Chiron (Ashton Sanders) kamaszodni kezd, továbbra is folyamatos küzdelem az élete drogos anyja miatt, aki ekkorra már gyakorlatilag csak egy roncs. A fiút, aki időközben szerelmes is lesz, még most is brutálisan zaklatják mássága miatt és eljön a nap, amikor egy nagyon durva verekedés után döntenie kell arról, hogy hogyan és miként folytatja majd további életét. A harmadik részben Chiron (Trevante Rhodes) már felnőtt, a neve pedig tekintélyt parancsoló módon csak Black. Black, a kigyúrt drogdíler, akinek nem várt telefonhívások zaklatják fel az életét és arra kényszerül, hogy végre szembenézzen a múltjában élő, elnyomott szörnyekkel.

A Holdfény nem egyszerűen egy jól kivitelezett felnövés-történet és nem is csak egy elbűvölően szép szerelmes film, bár mindkét címkét nyugodtan ráragaszthatnánk. A film ennél sokkal többről szól. Személyes választásaink erejét és döntéseink jó vagy rossz eredményeit firtatja. Jenkins megpróbálja ízekre szedni a témát, összeszedetten és aprólékosan dolgozik.

A rendező ezt a szálat egy finoman kimunkált motívummal szövi bele a történetbe, ez pedig nem más, mint a kék szín szisztematikus szerepeltetése. Juan, a díler egyik tanító szándékú történetében hangzik el, hogy neki egyszer azt mondta valaki, hogy az afro-amerikaiak színe mindig kék, ha éppen rájuk süt a holdfény. A férfi pont élete fontos választásairól mesél Chironnak, ezért ezek után, ha a főszereplő válaszút elé ér mindig megjelenik valami kék is a vásznon. Jenkins sokszor csak visszafogott kék fényekkel dogozik, de az igazán fontos fordulópontoknál élénkebb árnyalatokat használ. Az egyik nagyon ütős jelentben például harsogóan kék ajtók sokaságán küldi keresztül Ashton Sanderst, hogy nyomatékosítsa a színész által játszott karakter aktuális döntésének mélységét és fontosságát.

Ebből is látszik, hogy Jenkins mennyire komplex, aprólékos munkát végzett a forgatókönyvvel, melyet az operatőr, James Laxton különleges képei és impulzív kamera technikája tesznek igazán emlékezetessé.

Jenkins egyetlen hibája, hogy a körmönfont aprólékosság ellenére pár jelenetben mégis felületes marad. Főleg Chiron és anyja kapcsolata marad kiaknázatlan. Ennek egyrészről a véges játékidő lehet az oka, másrészről pedig egy teljes életút átfogása soha nem könnyű feladat. Majdnem biztosra veszem, hogy ez a probléma orvosolható lenne egyszerű vágással és pár plusz mondattal, amit az anyát játszó Naomi Harris szövegéhez csapnak.

Bár csak néhány jelenetről van szó, ez éppen elég ahhoz, hogy az ember nagyon is kizökkenjen a történet keltette áramlásból és a kezdetben szépen ívelő cselekmény szürkévé és érdektelenebbé váljon. Mondjuk az összhatást tekintve még így is pozitív irányba leng ki a mérleg nyelve, de a katarzis elmarad.

A filmet látva egyértelműen úgy érzem, hogy az Akadémia a tavalyi botrány miatt csak kompenzál a Holdfény 8 jelölésével. A legjobb film kategóriájában több, klasszisokkal jobb versenytársa is akad és a színészi teljesítmény terén sem tapasztalhatunk benne kimagaslóan megrendítő alakításokat. Ez nem jelenti azt, hogy rosszak lennének a szereplők, de a film ereje inkább magában a témában, a tartalomban rejlik.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

Egy felületes mestermű (Holdfény - kritika)
Barry Jenkins 8 Oscar-díjra jelölt alkotását várakozásainkkal ellentétben, a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük mesterműnek, ahhoz sajnos túlzottan felületes.
7Szerintünk
Olvasói értékelés: (8 Szavazások)
5.4