Volt az úgy, hogy Spike Lee neve láttán látatlanban is beült az ember egy filmre, de a zseniális A belső ember utáni filmjeitől valahogy már nem tudott akkorát dobbanni a szív. Egészen mostanáig, hiszen a BlacKkKlansman végre annyira erőteljes, amilyet pont várnánk is tőle. Hogy ez egy igaz történet ráadásul, azon pedig már meg sem lepődünk, bármennyire is szeretnénk.
Ron Stallworth története mozifilmért kiáltott és most végre meg is kapta. Ő volt az a rendőr, aki egy kisváros fekete tisztjeként – ami már önmagában elég húzós volt akkoriban – gondolt egyet és felvette a kapcsolatot a Ku Klux Klán tagjaival. Egyértelmű okok miatt csak telefonon keresztül beszélhetett velük, a megbeszélt személyes találkozókra nem mehetett el. Az őrsön viszont gondoltak egyet és zsidó(!!!) kollégáját, Flip Zimmermant (az igazi nevét sosem ismerte meg a nagyvilág, ezért a filmben így nevezték el) küldték el az klános összeröffenésekre. A magát csak Szervezetként aposztrofáló szélsőséges brigád nem volt tele intelligens arcokkal, ezért simán elhittek mindent a telefonálgató Ronnak és hozzájuk időről időre betérő Flipnek, akiről ugye azt hitték, hogy maga Ron Stallworth.
A rendőrpáros jó úton haladt, hogy időben értesüljön és megfékezze a Szervezet erőszakos cselekedeteit, de akkoriban már nem csak a fehérek közt izzott a levegő. A fekete közösség elégtételt akart a velük szemben elkövetett bűntettekért és ezt egyre hangosabban igyekeztek nyomatékosítani is. Baj tehát volt ott bőven, de Spike Lee úgy gondolta, hogy ebből a sztoriból több is kihozható, lett belőle hát egy drámai vígjáték.
Ami lehet egyesek gyomrát megfekszi, az az iszonyatos szájbarágás, mely az egész filmet végigkíséri… nagyjából feleslegesen. A Csuklyások egy olyan sztorit mesél el, ahol nem lenne szükséges külön elmagyarázni, mire képes a gyűlölet. Látjuk magunk körül is, értjük milyen lehetett abban a korban és tudjuk, hogy ez mindig itt lesz velünk, bármennyire is nem szeretnénk. De Spike Lee úgy érezte csak azért is meg kell mutatni a párhuzamot az akkori problémák és a mostani Trump-éra közt. A nagy szerencse, hogy ez is kevés volt ahhoz, hogy ne legyünk elégedettek ezzel a mozival.
Ebben mondjuk különösen nagy szerepe volt a színészeknek, hiszen John David Washington (bizony, ő Denzel Washington fia) és Adam Driver is úgy jó ahogy van. Nem csak a poénos beszólások, de a drámaibb pillanatokért is nagyon kedveltük mindkettőjüket. Érdemes megemlíteni az egyik klán tagot játszó színészt is, mint kellemes meglepetést, hiszen Jasper Pääkkönen (őt például a Vikingek sorozatból ismerhetjük) finn létére iszonyú jól adta el magát, mint a nem túl eszes, de nagyon elszánt „igaz amerikai” fehér szuprematista.
A BlacKkKlansman egy egészen hihetetlen igaz sztori, és szerencsére a film is jól áll neki. A beszivárgott demagógia ellenére minden pillanata élvezetes (jó, egy kicsit hosszabb a kelleténél), nagyon jó zenékkel telepakolt, hatásos alkotás.
