Akkora lendülettel és kedvvel vágódtam be a nezőtérre, hogy ennél nagyobb igazából már csak a csalódás volt, mely a Csaló csajok után maradt bennem.
A Csaló csajok az 1988-as A Riviéra vadorzói és az 1964-es, Marlon Brando főszereplésé készült Dajkamesék hölgyeknek női változata. Igen, ismét egy remake, amely vagány ötlet híjján lehet már eleve feledésre volt ítélve.
Adott egy szexi bűnöző Josephine Chesterfield (Anne Hathaway), aki szépségével és rafináltságával csalja ki gazdag és kevésbé tisztességes áldozataiból a drága ékszereket, pénzt, miegymást. Majd akad neki egy konkurenciája Penny (Rebel Wilson) személyében. Eleinte ellenségeskednek egymással, mert a Riviéra Josephine vadászterülete, de rájönnek, hogy ha a fókusz azon van, hogy egymással kiszúrjanak, akkor célt tévesztenek és elúszhat a zsákmány, így összefognak, de a rivalizálás persze valamennyire így is megmarad. Igazából egy csaló csajnak való a terep és el kell dönteniük, az kié legyen. Kötnek egy fogadást, miszerint amelyikük előbb csábítja el a nagyon fiatal, ám annál gazdagabb Thomas Westerburgot (Alex Sharp), az nyer és a másik lelép a színről. Lesz itt bonyodalom, de izgalom már kevesebb…
Imádom Anne Hathawayt, mint színészt, mint nőt és mint látványt is. De a csalódottságomról nem ő tehet, vele semmi baj nem volt, sőt, vizuális felüdülés őt látni bármikor bármiben. Rebel Wilson a másik személyes kedvencem, de itt már ő is annyira sok volt, hogy a szemem forgattam a sötétben. De a legfájóbb, hogy igazán jókat sem lehet nevetni rajtuk/velük, mert hogy az összes igazán vicces részt ellőtték a bemutatóban.
Jó pár jelenet és dialógus a még férfiakkal játszódó eredetiből lett átemelve, melyek mintha figyelmen kívül hagyták volna az idő keserves múlását. A két főszereplőt továbbra is imádom, de jó lenne őket valami frissebb és nem utolsó sorban eredetibb alkotásban is viszont látni. Ennek a történetnek viszont ez az újabb előrángatás a poros fiókból már nem feltétlenül kellett volna, hogy még polkorrekten fogalmazzak.
