[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Liam Neeson soron következő old school akciója épp csak eldöcög félgőzzel, ezzel a rozsdás vasparipával sajnos nem jutsz majd el az „igazán jól szórakoztam” állomásig.
Michael (Liam Neeson) a pályaelhagyó exzsaru, jelenleg nyugdíjhoz közeli biztosítási ügynök szelíden éli családjával mindennapjait. Fiát a legjobb egyetemek egyikére akarja küldeni, ezért vállalja az idegőrlő napi ingázást New Yorkba már majdnem tíz éve. Egy teljesen átlagosnak tűnő munkanap azonban sorsfordítóvá válik a számára, ugyanis nem elég, hogy kirúgják az állásából, de egy titokzatos nő arra kényszeríti a vonaton, hogy találjon meg egy utast, akinél egy fontos táska van. A tét nem kevesebb, mint a családja élete. Michael tehát váratlanul egy igen rázós szituban találja magát, ahol minden maradék zsaru tudására szüksége lesz, hogy kiszabadítsa szeretteit és megmentse az ingázó vonat utasainak életét.
Ez így alapvetően rendben is volna, elég izgalmas kis sztorit vázol fel az első húsz percben a forgatókönyvíró brigád, ami egészen addig tartja is magát amíg Liam Neeson nem kényszerül arra, hogy átképezze magát egy botcsinálta Hercule Poirot-vá és nem kezdi el dolgoztatni a szürke kis agysejtjeit. Ezen a ponton sajnos úgy zuhan össze az egész sztori, mint a kártyavár és ez egyáltalán nem a színészek hibája. Az írók ugyanis egyszerűen elvesznek a történet fordulataiban és hibát halmoznak hibára. Ezek olyan kapitális melléfogások, amik még annak a nézőnek is simán feltűnik, aki éppen kellemesen durmol az akció és a várt izgalom elmaradásának okán.
Hogy a fenébe kontárkodnak bele az FBI szuper titkos tanúvédelmi ügyeibe a mezei zsernyákok? Honnan tudnak bizonyos szereplők egymás létezéséről és cselekedeteiről, ha a sztori szerint még soha a büdös életben nem találkoztak? Miért rohangálnak emberek jelentőségteljesen táskákkal a vonaton, ha azok a következő vágásnál már el is tűntek a vállukról, hogy aztán később újra előkerüljenek? Liam Neeson miért szaval megrögzötten cikis marhaságokat, amikor egyre jobban szorítja az idő, ahelyett hogy végre jól pofán vágna valakit? Megannyi kínzó kérdés, de választ sajnos nem kapunk rájuk. A végeredmény gyakorlatilag olyan, mintha leforgattak volna egy halom izgalmasnak tűnő extra jelenetet, majd a hasukra ütöttek és összevágták a már addig elkészült változattal. Kilóg a lóláb? Kit érdekel! A nézők többsége már úgyis aludni fog mire eljutunk idáig a történetben! (Ez amúgy nagyon is valószínű, mert az akció majdhogynem a nullával egyenértékű.)
A The Commuter tehát leginkább olyan, mintha azt ígérnék nekünk, hogy mehetünk egy kört egy baromi jó vadászrepülővel, de helyette csak hévvel bumlizhatnák le Dunaharasztiig, ahol a kalauz még meg is büntetne, mert nem volt pótjegyünk Soroksártól.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
