[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
A Carol egyértelműen a filmtörténet egyik igazán emlékezetes momentuma. Cate Blanchett igéző alakítása szinte elemi erővel uralja ezt a csodás történetet, melyben a szerelem egy finom, lassú tánc hullámzását idézi. A megnyugvás erejét egyetlen hipnotikus pillantásban.
A film rendezője, Todd Haynes mindig is vonzódott az 50-es évek női karaktereihez, nőalakokhoz, akiket behatárolnak az adott kor társadalmi normái és elvárásai. A Távol a mennyországtól után, most a világhírű írónő, Patricia Highsmith regényéből készített egy felkavaróan gyönyörű filmet. A rendezőnek kiváló érzéke van az adaptációkhoz, hibátlanul adja vissza a történet hangulatát, annak ellenére, hogy máshová helyezi a benne lévő hangsúlyokat.
A fiatal Therese (Rooney Mara) Manhattan egyik áruházában eladó. Életét leginkább eseménytelennek nevezhetnénk, nem él igazán, inkább csak létezik saját életében. Vannak ugyan barátai és udvarlója is, de valami szemmel láthatóan hiányzik boldogságához. Az áruházban ismerkedik meg a gyönyörű és elegáns Carollal (Cate Blanchett) aki azonnal felfigyel a fiatal lányra. A jómódú asszony véletlenül (de inkább talán mégis csak akarattal) a pulton felejti kesztyűjét és Therese, aki szintén első látásra vonzódni kezd a gyönyörű asszonyhoz, visszajuttatja neki. Carol hálából meghívja ebédelni és Therese hamar ráébred, hogy ellenállhatatlanul vonzódnak egymáshoz. Carol azonban férjnél van és van egy lánya, akire tekintettel kell lennie.
Haynes olyan atmoszférát teremt a vásznon, amely rabul ejti a tekintetet. A mívesen válogatott díszlet és a kosztümök, valamint a fáradt, sápadt fények mind csak azt az egy célt szolgálják, hogy Cate Blanchett kiragyogjon közülük és játékával elkápráztasson minket. Blanchett annyira nagyszerű, hogy apró gesztusokkal, vagy akár csak egyetlen rövid pillantással is képes elérni, hogy az egész mozi beleszeressen. Ő nem játszik, inkább csak egyszerűen jelen van a vásznon a maga teljes valóságában. Csábító és törékeny egyszerre, minden mozdulatában van valami különös bölcsesség és erő. Maga a megtestesült nyugalom, aki még megalázottan is méltóságteljes.
Rooney Mara nem ragyog annyira, mint partnernője, de ez nyilván a szerepének természetéből is adódik. Blanchett ugyan elnyomja őt, de ez cseppet sem baj, hiszen Haynes pontosan ezt akarja. Mara mindvégig képes megtartani karakterének ártatlan üdeségét, úgy érzékelteti Therese vívódását, hogy megkímél minket a maníroktól.
Egyébként az egész filmre jellemző egyfajta mértékletes távolságtartás és nyugodtság, ami meglepő módon teljesen lebilincselővel teszi, hiszen arra számítanánk, hogy az ilyen fajta tartózkodás, egyszerűen megnehezíti az átélést a néző számára. Erről azonban szó sincs.
Ez a mértékletesség abban nyilvánul meg a leginkább, hogy a rendező nem egyszerűen két nő leszbikus kapcsolatát akarja ábrázolni. Haynes magát a szerelmet mutatja be nekünk, a nemektől és szexuális beállítottságtól független, nagybetűs szerelmet, melyre mindannyian vágyunk. Az érzést, ami létezésünk alapját képezi.
Haynes egymásra csúsztatott hangok és képek egyvelegével teremti meg azt a másfajta tudatállapotot, ami elválasztja szereplőit a hétköznapi világtól és megteremti közöttük az összetartozás egységét. Blanchett és Mara így remekül kiegészítik egymást, különbözőségük ellenére is teljes egészet alkotnak.
A szerelem tehát valóban határtalan? Mennyire közhelyes és elcsépelt, pocsék kis igazság ez, de valahogy nem találok jobbat. Hiszen mit is jelenthetne a szerelem, ha nem önmagunk határainak folyamatos újragondolását és megsemmisítését. Egy lassú, megnyugtató, hullámzó táncot, melyben feloldódhatunk és újjászülethetünk.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
