[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

A Belle és Sébastien trilógia szerencsére a végéhez ért. Reméljük a készítők is képesek lesznek lemondani a további folytatásokról, mert a kalandvágyó ifjúvá cseperedett Sébastien és cuki négylábújának harmadik kalandja még a második résznél is feleslegesebb és unalmasabb.  

A Mindörökké barátok tipikus példa arra, hogy hogyan lehet pusztán a pénz miatt a végletekig lerontani egy amúgy nagyszerű és sikeres ifjúsági történetet.

Cécile Aubry 1965-ben megjelent regénye generációknak nyújtott már csodás olvasásélményt izgalmas, értelmes és főleg érzelmes történetével és meglepően élvezetes tájleírásaival. A belőle készült Nicolas Vanier filmmel sem volt igazából semmi gond, a rendező követte az eredeti könyvet, így nagyon mellélőni sem tudott. A végeredmény pedig egy abszolút vállalható gyerekfilm lett, ami méltán volt annyira sikeres. Ezen felbuzdulva természetesen elkészült a második rész is, aminek sajnos már nem volt olyan a színvonala, mint az első résznek, de még beletartozott az erős középmezőnybe, ha alkalmaztuk rá azt az erős csúsztatásnak minősülő általánosítást, miszerint a folytatások mindig rosszabbak egy fokkal az elődjüknél.

Ám a harmadik részre még kifogások sincsenek. Szemmel láthatóan még az alkotók is érezték, hogy Belle kutyáról már igencsak necces vállalkozás lesz lehúzni egy újabb bőrt, így nem is feccöltek bele túl sok energiát. Az egész film olyan, mintha egy kávészünet alatt dobták volna össze egy zsírfoltos szalvétára, egy másik félóra alatt meg begépelte volna valaki a teátrális, elcsépelt jelenetektől és orbitális szülői bakiktól hemzsegő forgatókönyvet, aztán viszontlátásra!

Ebben a részben Sébastien (Félix Bossuet) már elmúlt 12 éves, de még mindig kísérti édesanyja halála. Ezért is nagy trauma számára, amikor Angelina és Pierre úgy döntenek, hogy összeházasodnak és a kis család Kanadában kezd majd új életet. Ráadásul a semmiből megjelenik Belle régi gazdája is, aki nemcsak a kutyát követeli vissza, de annak időközben született három kölykére is igényt formál. A kisfiúnak és kutyusának nincs más lehetősége, újra egy veszélyes kalandra kell vállalkozniuk, ha továbbra is együtt akarnak maradni.

Az alapsztorival tulajdonképpen nincs is semmi baj, ennél jobban, azonban a készítőknek sem sikerült kifejteni a szálakat. Ebben a pár sornyi ismertetőben gyakorlatilag több izgalom van, mint a film további részleteiben. Kezdjük például azzal, hogy a főgonosz figurája egy vicc. Még egy ma született báránynak, aki az ártatlanság mintaképe is több indokolt motivációja lenne elszedni egy kisfiú szeretett kutyáit, mint ennek a tagnak, akiről még azt sem tudjuk meg, hogy miért olyan gonosz. Szörnyella legalább megszállott szenvedélybeteg volt, rajongott a cigiért és a bundákért. Beethoven ellenlábasai minden részben a pénzért pedáloztak, de ez a Joseph nevű pasas egyszerűen csak egy troll. Ez mondjuk még így is elfogadható lenne, hiszen természetesen vannak szimplán csak gonosz és rosszindulatú állatkínzók is a világon, de akkor ne is az legyen a film központi problémája, hogy a szereplők a kezüket tördelgetve elmélkednek, hogy miért is ilyen rettentően gonosz ez a Joseph, mert ez csak elveszi az amúgy is véges játékidőt, amit sokkal hasznosabb lenne másra fordítani.

A másik nagy probléma, hogy a film rendezője, Clovis Cornillac valamiért úgy képzeli, hogy érzelmeket csak teátrális ripacskodással lehet megjeleníteni a vásznon, ezért addig nyaggatja színészeit, míg azok játéka inkább hasonlít a Feleségek luxuskivitelben egyik irányított toporzékolásához, mint színjátszáshoz. Nézni is fáj az eltúlzott gesztusokat és a grimaszokba torzult arcokat az igazi emóció helyett.

Az alkotóktól nem igen fogadnék el gyereknevelési tanácsot sem, mert az egyik kulcsjelenetnél például, amikor Sébastien éppen szökésre adja a fejér, apja „gondos” új felesége képes valami olyasmit kiejteni a száján, hogy kár is foglalkozni az eltűnt és sértődött kisfiúval, ha az apja boldog ő is egészen biztos boldog lesz. Márpedig biztosan boldog, mert éppen most vette el őt. Szóval induljon a jól megérdemelt nászút, minek is azzal foglalkozni, hogy a gyereknek se híre se hamva, miközben az évszázad hóvihara közelít feléjük.

Az ilyen és ehhez hasonló logikátlanságok miatt a film végére egészen úgy érezhetjük magunkat, mintha megittuk volna Douglas Adams híres Pángalaktikus Gégepukkasztó koktélját, melynek „hatása olyan, mint amikor szétverik az ember agyát egy lédús citromszelettel, melyet vaskos aranytéglára erősítettek.”

A kisebb gyerekek elképzelhető, hogy jól fognak szórakozni, mert a kutyák tényleg aranyosak benne, de a nagyobbak és a szülők sajnos rémesen fognak unatkozni.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

Belle és Sébastien 3.- Mindörökké barátok (kritika)
A Mindörökké barátok tipikus példa arra, hogy hogyan lehet pusztán a pénz miatt a végletekig lerontani egy amúgy nagyszerű és sikeres ifjúsági történetet.
4Szerintünk
Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
4.7