[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
A Dardenne-fivérek új filmje ízig-vérig hagyományos krimi, mindazonáltal teljesen nélkülözi a műfaj unalomig ismert kliséit. A rendezőpáros most is az alsó-középosztály lelkét boncolgatja, és mint általában, ezúttal is a belső, lélektani tartalomra koncentrálnak, a látványos külsőségek helyett.
Jenny (Adele Haenel) fiatal és sikeres doktornő, aki nemrég kapott új állást egy puccos belvárosi diagnosztikai központban. Saját irodája már készen várja, de mielőtt még csatlakozna új munkatáraihoz, le kell még húznia pár napot előző munkahelyén, egy külvárosi háziorvosi rendelőben. Egyik este, egy igazán fárasztó nap után Jenny éppen rezidens hallgatójával vitázik, mert a fiút túlságosan elragadták az érzelmei egy eset kapcsán. Szóváltásukat a csengő zavarja meg, de mivel a rendelési időnek már régen vége a doktornő úgy dönt, hogy nem nyitja ki az ajtót. Másnap a rendőröktől értesül róla, hogy a közelben megtalálták egy fiatal lány holttestét, a rendelő biztonsági kamerájának felvételeiről pedig az is kiderül, hogy ez a lány csöngetett az elmúlt este és azért akart segítséget kérni, mert valaki üldözte.
Jennyt nagyon megviselik a történtek és mindenáron ki akarja deríteni, hogy hogyan hívják az ismeretlen áldozatot, hogy a lány méltó temetést kaphasson. Nyomozása azonban nem arat osztatlan sikert a külvárosi közösség körében. Úgy tűnik, hogy sokaknak akad titkolnivalója.
Mint a Dardenne-fivérek munkái általában, ez a film is nélkülözi a műfaj hagyományos közhelyeit. A feszültséget itt nem a látványos akciójelenetek vagy az agyafúrtan csavaros történet adja, ez itt kőkemény realitás, maga a már-már monoton, egysíkú valóság.
Adele Haenel (akárcsak Marion Cotillard a testvérpár előző filmjében, a Két nap, egy éjszakában) smink nélkül, kócosan, egy kopottas kabátban látható. Az arca csak néha árulja el érzelmeit, mégis rendkívüli feszültséget képes teremteni a vásznon már a puszta jelenlétével is.
Az erős erkölcsi mondanivaló szinte teljesen átitatja a történetet. Jenny elementáris bűntudata ott van minden tettében, meghatározza és átformálja őt. A mindig megfontolt, józan nő magát teljesen háttérbe szorítva, rizikós szituációkat is bevállalva kutatja az igazságot. A közösség élő lelkiismereteként működik, kimondatja a titkolózókkal az elhallgatott igazságokat.
A film egyértelmű üzenete, hogy kötelesek vagyunk segíteni annak, aki rászorul. Legyen önhibájából, vagy önhibáján kívül bajban, segítenünk kell, akár erőnkön felül is. Viszont nem feltétlenül bármi áron, hiszen a Dardenne-fivérek arra is keresik a választ, hogy hol húzódik a segítségnyújtás határa. Hol ér véget az önzetlenség és hol kezdődik meg önmagunk teljes feladása, megsemmisülése a szolidaritásban. Erre ugyan nem kapunk egyértelmű választ, mégis arra bíztatnak bennünket, hogy távolodjunk csak el mérföldekre a komfortzónánktól, mert igenis többre vagyunk képesek a segítségnyújtás terén, mint azt valaha is gondoltuk magunkról.
Jenny monoton, mondhatni ingerszegény nyomozása az utolsó pillanatig felvillanyozza a nézőt. Minden szereplő gyanús, indíték is akad, rendezőink egy mívesen kimunkált kerek történetet tárnak elénk aprólékos pontossággal. A filmzene hiánya és az azt helyettesítő hétköznapi zörejek, valamint az, hogy a kamera egészen közeli képeket vesz, segít belehelyezkedni a történetbe és elfogadni azt valóságosnak. Mintha csak saját életünk egy napját látnánk, mintha mindez velünk is bármikor megtörténhetne. Meg is történik velünk nap mint nap valamilyen formában. Nekünk pedig meg kell tanulnunk helyesen dönteni.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
