Aki idén látni szerette volna az Asking Alexandria, a Blessthefall és a Chelsea Grin közös turnéját, annak most legalább Bécsig kellett utaznia, melyhez ismét remek alternatívát nyújtott a ShortScore által szervezett busz. A közel negyven fővel Budapest-Győr-Bécs útvonalon haladó különjárat gond nélkül megérkezett az Arenahoz, az úton egyedül az a rögtönzött közvélemény-kutatás okozott kisebb riadalmat, hogy az utasok miként reagálnak Skrillex legújabb lemezére. Az eredmény negatív mutatókat hozott, de akkor még nem sejthettük, hogy például a Blessthefall is az említett dubstep-hős ütemeire hagyja majd el a színpadot, vagy hogy az Arenaban Katy Perry slágereinél nem tesznek be intelligensebb bemelegítődalokat…
Mindenesetre a helyszínen nem ment túl gyorsan a bejutás, a zergebaszó hideg, valamint a havazás pedig meglehetősen ünneprontó grimaszt varázsolt az arcunkra. Aztán mivel némi hivatalos elintézni valónk is akadt, így sikerült a Chelsea Grin rövid show-jának döntő többségét lekésni. Nem állítom, hogy ez a dolog mérhetetlen hiányérzettel töltött el, mivel a nagyteremben a hangzás terén tapasztalt kezdeti nehézségek nem igazán kedveztek a brigádnak. Mindenesetre Alex Koehler csapata miatt sok fiatal deathcore rajongó jelent meg a helyszínen, a program vége felé néhányan igyekeztek is maradandó sérülést okozni egymásnak az ész nélküli mosholás közepette.
A Blessthefall jelenleg az a csapat, melyet legalább akkora divat gyűlölni, mint szeretni. Aki viszont dalaik hallgatása közben nem azzal fecsérli az idejét, hogy Beau Bokanék mit honnan ‘loptak’ össze, az minimum szórakoztatónak találja a Fearless istállójához tartozó csapat zenéjét. Egyébként az említett frontember hatalmas választás volt a 2008-ban az Escape The Fate-be távozó Craig Mabbit helyére, személyében egy mindenki figyelmét megragadni képes énekessel büszkélkedhet a zenekar.
Kezdésként mi mással indíthatták volna szettjüket, mint az új album nyitányaként is szolgáló Awakening / Promised Ones dalpárossal. A korábbi állomásokon megszokottnál ha minimálisan is, de rövidebb ideig birtokolták a színpadot, viszont az olyan dalok mint a Bottomfeeder, a To Hell and Back vagy az I’m Bad News, in the Best Way természetesen nem maradhattak el ezen az estén sem. A Blessthefall dalai egyébként olyan mennyiségű breakdown adagot tartalmaznak, ami egy hasonló bandánál sem nagyon tapasztaltam még. Így élőben pedig még jobb az összhatás, mint lemezről hallgatva, más kérdés, hogy változatosság terén bőven lenne még mit javítani Bokanéknak. A produkció viszont meggyőző volt, úgyhogy jómagam továbbra sem tudok neheztelni a Blessthefallra.
Az Asking Alexandria elképesztő gyorsasággal lépcsőzik felfelé a népszerűségi ranglistán, ami azért is nagy szó, mert Danny Worsnopék mindössze 2009-ben jöttek ki bemutatkozó anyagukkal. Az azóta eltelt időben a Sumerian Records hathatós közreműködésével egy EP-t, egy remixalbumot és az eddigi legnagyobb dobásnak számító Reckless and Relentless című lemezt dobta piacra a csapat. Ez utóbbit meglehetősen sokat hallgattam a tavalyi év során, pedig ha a Blessthefallnál azt nehezteljük, hogy sok a plágium gyanú, akkor az Asking Alexandrianál ez fokozottan igaz. A különbség annyi, hogy itt azért egy meglehetősen változatos dalokkal operáló csapattal van dolgunk.
Az introként szolgáló Welcome után nem tököltek sokat, rögtön a Closure című slágerhez nyúltak, amely – meg kell vallani – piszok jól szólt. Arra külön hegyeztem a fülem, hogy Danny mit produkál a színpadon, hiszen saját bevallása szerint mióta felhagyott a züllött életmódjával, az énekhangja sokkal csiszoltabb lett. Végül is nem túlzott, nagyon magabiztosan és erőteljesen hozta a magas részeket, amellett hogy a lelkét is kihörögte/károgta a megfelelő szekcióknál. Az egyébként számomra csak most lett világos, hogy a zenekara legnépszerűbb tagja nem is ő, hanem a gitáros Ben Bruce, akihez a tinédzser lányok szinte már bőgve próbáltak a lehető legközelebb kerülni. Mindeközben eszméletlen intenzitással követték egymást az olyan dalok, mint a Breathless, a Lesson Never Learned vagy az egyik legnagyobb közönség-kedvencnek számító Not the American Average (hát persze, hisz Ben szappanoperai magasságokban játszik rá a maga soraira). Hogy az Asking Alexandria mennyire nincs híján a jó daloknak, azt mi sem példázza meggyőzőbben, minthogy a fenti nóták után is jött még egy A Prophecy, Dear Insanity, To the Stage trió, és akkor csak a legemlékezetesebbeket soroltam. A Dimmu Borgiros kezdéssel és címmel megáldott Morte et Dabo után pedig nem maradhatott el a ráadás sem, mely az Aleriont és stílusosan a The Final Episode-ot foglalta magába.
Volt azonban egy fekete pontja is az estének… Ha akármelyik zenekar a világon pénzt kér azért, hogy kezet fogjon, vagy készítsen egy közös fotó rajongóival, az bizony gáz. Van ennek egy sokkal elfogadhatóbb módja is, például ha a legelvakultabbaknak létrehoznak egy havi- vagy éves díjas rajongói klubot, melynek keretein belül a fiatalok megejthetik a személyes trófeagyűjtést. Úgy látszik az Asking Alexandrianál ezt másként látják, pedig ez már a Kiss-nél sem aratott osztatlan sikert. Persze 30 ember (mert hogy ennyi a limit) mindig lesz, aki kifizesse a 25 eurós “VIP jegyet”, de ettől még módfelett etikátlan dolog.
Ezt leszámítva azonban egy emlékezetes teltházas koncertnek lehettünk részesei, és külön öröm, hogy még három tucatnyi magyar rajongónak segíthettünk ezen este megkönnyítésében. A ShortScore természetesen a következő hónapokban is tervez buszos utat indítani környező országok kiemelkedő koncerteseményire, így például az április 20-án, szintén Bécsben esedékes Parkway Drive-ra. Várjuk a jelentkezőket!
