[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Darren Aronofsky legújabb alkotása egy műfajilag igen nehezen körülhatárolható rendezői önvallomás, ami sajnos megfelelő arányérzék híján szó szerint belefullad abba az egyedi módon elvont, különleges szimbolikába, amit rendezőnk eddig már számtalan esetben sikeresen fordított a saját javára. A varázslat ezúttal teljesen elmarad, helyette viszont végignézhetjük, ahogy Aronofsky egyfajta művészi megváltóként aposztrofálva önmagát a szánkba rágja, hogy mi is valójában az alkotói kínlódás és gyötrelem.
A film történetét hagyományos értelemben nem is igazán lehet felvázolni, az alaptörténet röviden annyi, hogy egy középkorú költő (Javier Bardem) és sokkal fiatalabb felesége (Jennifer Lawrence) egy eldugott vidéki házban él visszavonultan. A ház, mint megtudjuk a költő szülőháza és a történet kezdete előtt egyszer már majdhogynem porig égett. A feleség most folyamatosan azon dogozik, hogy újjáépítse, kicsinosítsa azt. A leosztás tehát egyszerű, a költő ír, illetve próbál írni, a feleség pedig kiszolgálja minden igényét, szeretettel és gondoskodással veszi körül. Ebbe a majdnem idilli állapotba érkezik meg egyik este egy különös férfi (Ed Harris), aki szállást keres éjszakára. A költő pedig nagy örömmel és bizalommal fogadja a kicsit fura figurát és még akkor sem kezd rá gyanakodni, amikor másnap a férfi beköltözteti hozzájuk a feleségét (Michelle Pfeiffer) is. Innentől kezdve pedig elszabadul a totális őrület, egyre különösebb, érthetetlen dolgok történnek a házban, amiknek a költő is ugyanolyan részese, mint a két idegen. A fiatal feleség pedig tulajdonképpen egyedül marad a káosz közepén és minden erejével próbálja felfogni, hogy mi is történik körülötte. Ebből a szempontból Jennifer Lawrence karaktere a nézőt személyesíti meg, aki ugyanolyan értetlenül áll a látottak előtt, egészen a film utolsó negyedéig.
Aronofsky lassan és tudatosan fokozza a káoszt és közben azt sulykolja folyamatosan a nézőbe, hogy a film minden apró részlete jelentéssel bír. Az ember egy idő után azon kapja magát, hogy kétségbeesetten próbálja meg memorizálni a legapróbb kis részletet is, hogy az nehogy hiányozzon a végső nagy egyenletből. Később persze kiderül, hogy ez teljesen felesleges erőfeszítés volt, mert rendezőnk alaposan belénk veri majd a megoldást.
Az utalások hömpölygő áradatként terítenek be minket, kezdve azzal, hogy a szereplőknek nincs konkrét neve, mintha csak ugyanazon személyiség különböző oldalai volnának és ez nem is áll olyan távol az igazságtól. A film ugyanis kizárólagosan Aronofsky zsenijéről hivatott szólni és bár kétségkívül kifejezetten tehetséges rendezőről beszélünk, az anyám! mégis egyfajta kontroll nélküli önmagasztalás, a nárcizmus vizuális megvalósulása.
Aronofsky gyakorlatilag ott folytatja, ahol a Fekete Hattyú végén félbe hagyta, újra az alkotás folyamatáról, a művész zseniéről szónokol, de most egy kicsit más szemszögből. Itt a tehetséges művész már nem feltétlenül csak az alkotás folyamatával küzd meg, jelen esetben már azt is el kell viselnie, hogy a világ, vagyis az „értő közönség” magáévá teszi, felhasználja művét. A művet, amit egyik része, az anyai, teremtő energiával ellátott, folyamatosan féltő gondoskodással ölel körül és még kész állapotában is csak egyfajta béta verziónak tekint, ami állandó fejlesztésre szorul. A művet, amit férfias, ambiciózus énje képtelen elrejteni a világ elől, amin legnagyobb vágya igazi, mély nyomot hagyni.
Más vonatkozásban viszont az anyám! egy sokkal reálisabb dologról (is) szól, egy egyszerű művész- civil párkapcsolatról, amiben a civil fél egyfajta kiszolgáló és ihlető szerepet tölt be, hiszen valakinek meg kell teremtenie azt a maslow-i értelemben vett, alkotáshoz szükséges nihilt, ami nélkül lehetetlen volna létrehozni egy mesterművet.
Ez idáig rendben is volna. Ám Aronofsky megborult arányérzéke nem elégszik meg ennyivel és az utolsó húsz percben egy gigantikus, világháború szintű káosz közepébe helyezi szereplőit, akiket a végsőkig kínoz és gyaláz pusztán csak azért, hogy újra és újra elmondhassa, hogy egy igazán nagy művész mennyire szenved attól, ha mások (félre)értelmezik, magukba olvasztják az alkotását. Ezzel akarva-akaratlanul bizonyos szempontból lesajnálja saját nézőit is, akikből tulajdonképpen annyit sem néz ki, hogy gond nélkül megértik a film üzenetét. Semmi gond nem volna ezzel, ha ez a szál egyfajta kikacsintás maradna, egy burkolt, mindenki számára világos utalás, ami csak jobban ösztönözné az embert, hogy általánosságban is jobban figyelje meg egy művészeti alkotás célzott értelmét.
Ez a fajta túltolt szimbolizmus nem okoz katarzist, inkább csak fárasztó és kiábrándító, egy megalomán művészi hozzáállás megtestesülése, ami nagyon is távol áll egy igazi mestermű megalkotásától.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
