Aladdin most is ugyanúgy elrabolja a szíveket, mint az 1992-es eredeti rajzfilmben. Kislányként teljesen oda voltam a sztoriért és Aladdinért, így már előre nagyon örültem a remake-nek. A minden szempontból látványos film pedig nem is csalódás, sőt szerethető is, csak épp az extra hiányzik belőle.
Guy Ritchie eléggé kitett magáért, főleg egyes akciójelenetekben, bár az is igaz, hogy túl sokat nem tehetett hozzá a lényegében adott történethez, fordulatokhoz. Az Aladdin szerepét játszó Mena Massoud nem sokak számára volt eddig ismert, de remekül hozza a karaktert, hihetően volt csóró és mindezeken túl tagadhatatlanul szexi is. Jázmin hercegnőt a Mentőexpedícióból ( The Martian) ismerhetjük, aki polgári nevén amúgy Naomi Scott. Az élőszereplős Aladdin változatában most Will Smith bújik a lámpásba, míg az 1992-es mesében a Dzsint Robin Williams szólaltatta meg. Nekem nagyon tetszett, hogy ez “csak” egy megfilmesítés és hogy nem nagyon nyúltak az eredeti sztorihoz, így felháborodás sem várható, mint anno a Róbert gidánál, mondjuk ott joggal lázadtak is a nézők…
Az én korosztályom és még a nálam pár évvel fiatalabbaknak is élesen él a kép a fejében a Disneys Aladdinról, a dalokról (“csakegy falaaat kenyéééér”), na meg a régi DOS-os játékról – mind beleégett egy életre a 80-as évek szülötteibe. És talán pont ezért is vagyok elnézőbb ezzel a filmmel. A színészi felhozatal egyes esetekben megkérdőjelezhető, mert bár Mena Massoud és Naomi Scott is találó, de a főgonosz (Jaffar) bőrébe bújó Marwan Kenzari egyszerűen túl cuki, fiatal és aligha tűnik gonosznak, pedig nagyon igyekszik. A mesében jóval idősebb a főszereplőknél, vajon itt miért próbálták megfiatalítani?
A film nagyon, néha túlságosan is ‘Disney’, de én ezzel együtt is szerettem. A gyermeki énem legalábbis feltétlen. Pozitív, szerethető, de ahogy korábban is említettem: valójában nincs benne semmi extra, egy átlagos remake lett az Aladdin.
