Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a mondókámat, akkor szerintem két dolog miatt jár a magyar ember Bécsbe: egyrészt a rengeteg, hozzánk még csak véletlenül se ellátogató zenekar miatt, másrészt pedig megmutatni az osztrákoknak, hogy nem csak egyhelyben állva, sörös poharakat dobálva lehet szórakozni. Mindenesetre a Give It A Name 2010-re nem különféle missziók miatt utaztunk ki, hanem mert olyan nevek jöttek ismét a sógorokhoz, mint az AFI, a SUM 41 vagy a Story Of The Year…
Kisebb rettegés árnyékolta be hangulatunkat kifelé menet, hiszen a buli szabadtéri mivolta révén nem igazán lett volna örömteli, ha esőben kell végigállni a koncerteket, mindenesetre gyors záporokkal megúsztuk a dolgot. Az Arena és a Gasometer környékén természetesen rengeteg magyar (is) gyülekezett néhány bemelegítő sör erejéig, de a hazai kannás bor látványa is megcsípte párszor a szemünket.
Öt óra körül mindkét színpadon elkezdődtek a koncertek. A kisszínpadon többnyire osztrák zenekarok léptek fel, míg szabad téren a szintén hazai pályán nyomuló No More Encore melegítette be az ifjúságot. Közben még volt egy kis idő lerabolni a merchandise kínálatát vagy meginni egy háromeurós traubiszódát. Aztán nem sokkal hét előtt eljött a társaságunk által talán legjobban várt Story Of The Year ideje, akik az ‘And The Hero Will Drawn’ nótával nyitották a tizenegy számból álló setlistet. A hangulat elég felejthető volt, köszönhetően a nappali világosságnak és az osztrákok érzelemmentes asszisztálásának, de azért persze a magyarok igyekeztek menteni a menthetőt. Mindenesetre a SOTY tagjai abszolút nem törődtek a közönséggel, és bár a legújabb trendeknek megfelelően elég erőtlenül szólaltak meg, azért a hozzáállásukra semmilyen panasz nem lehetett. A rövid záporokkal tarkított időben jött a ‘The Antidote’, a ‘The Black Swan’ vagy az új lemezes ‘The Ghost Of You And I‘, szóval változatos volt a felhozatal.
Egy kevéske totojázás után, és immáron közel telt ház előtt a SUM 41 három+egy tagja is színpadra állt, de hogy kicsattantak volna az örömtől, azt nem állíthatnánk. A hobbit méretű Deryck Whibley, aki észrevétlenül töltötte be idén a harmincat is inkább csak másnaposnak tűnt, mint lelkesnek, de hogy jó fej, azon nem lehet vitatkozni. Rögtön a műsor elején felhívott négy embert, akik aztán a színpadról ugrálhatták végig az egész koncertet. Tizennégy dalt játszottak, köztük gyakorlatilag az összes slágerüket, ami közel tizenöt éves munkásságuk alatt felhalmozódott, bónuszként pedig a Metallica ‘Master Of Puppets‘ szerzeményét és The Rolling Stones ‘Paint It Black’-jét vették elő, tök feleslegesen. A záró ‘Pain For Pleasure’-ben, ahogy a klipben is, Steve Jocz dobos vette át Deryck szerepét az énekesi poszton, míg Whibley beült dobolni. Ami mindenképpen pozitív, hogy jó volt élőben látni gyerekkorunk egyik kedvenc bandáját, de talán nagyobb örömöt okozott volna, ha fénykorukban csípjük el őket.
A koncert utáni esőzés elől bemenekültünk a kisterembe, ahol az amerikai The Friday Night Boys ostromolta a szíveket, nem kis sikerrel! Habár a csapat nem a húzónevek között futott, és itteni produkciójuk sem volt hibátlan, érdemes odafigyelni a tavaly júniusban a Fueled by Ramen-nél első teljes albumával jelentkező pop-punk zenekarra, hiszen dallamos zenéjüket hamar az mp3 lejátszónkon találhatjuk .
Mindeközben még javában mindenki a bárpultoknál, vagy éppen a kisszínpadnál ácsorgott, mikor Davey Havok és csapata beviharzott a színpadra, de legalább arra nem lehetett panasz, hogy csúszna a program. A ‘Medicate’ dallamai alatt aztán szépen feltöltődött a küzdőtér, de legalábbis a ‘Girl’s Not Grey’-ről már senki nem maradt le, aki nem akart lemaradni. Sajnos Davey-ék sem voltak nagy formában, korrekt iparosmunkaként lehetne jellemezni a produkciót, viszont itt legalább a slágerek masszívan vitték a hátukon a show-t. Havok kommunikációja a közönséggel egyenlő volt a nullával, helyette olyan pózokat levágott, hogy röhögés nélkül nem nagyon lehetett megállni. Gyakorlatilag teljesen maga mögött hagyta egykori glam-es énjét, a mostani kiállása már messze nem olyan hatásos. Viszont Jade Pudget-re és Hunter Burgan-re legalább nem lehetett panasz, igaz az ő szerepük nem is nyúlik túl azon, hogy föl-le ugráljanak a színpadon. Amúgy az apróságokon ráértünk rágódni a hazaúton is, hiszen azért itt az új album slágerei mellett mégiscsak olyan dalcsokrok örvénylettek együtt, mint például a ‘Miss Murder’, ‘The Days Of The Poenix’, ‘Love Like Winter’ hármas. Aztán végül a ‘Silver And Cold‘ után ugyanolyan gyorsan és észrevétlenül eltűntek a színpadról, ahogy jöttek.
Miközben áramlott a tömeg kifelé az Arenából, a kisteremből még kiszűrődött a The Swellers koncertje, viszont közelebbről szinte esélytelen volt megnézni, így maradt a séta vissza a buszhoz.
Akármennyi negatív oldala is volt a koncerteknek, azért mégiscsak három meghatározó zenekart láthattunk, úgyhogy innentől kezdve kár is a részleteken rágódni. Bécsbe élmény visszatérni, de ha valaki rá tudná venni a hasonló bandákat, hogy Budapestet is útba ejtsék, akkor mi már csak a Schönbrunn miatt utaznánk újra oda.
A csapat
Külön köszönettel tartozunk a Rastafest.hu oldalnak a szervezésért, legfőképpen Bogyónak! Köszi!
