[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Gigor Attila legújabb alkotása első pillantásra sokkal többnek látszik, mint amit ténylegesen is nyújtani tud. A kút a professzionális látvány és a hangzatosnak szánt párbeszédek filmje, ami sokkal több is lehetett volna egy zavaros és üres próbálkozásnál.
A nagy büdös (magyar) semmi közepén járunk, ahol a díszlet minden porcikája mély jelentést hordoz. Az oszló rókatetem által sugallt bánatos hangulatot jól kiegészíti az elemeire hullott benzinkút, ahol az alkoholista kutas, István (Kovács Zsolt) vegetál. Ide érkezik meg egy piszkosul meleg nyári napon a férfi tréningnadrágos ex-felesége (Udvaros Dorottya) fiával, Lacival (Jankovics Péter). A srác, bár Jankovicsot srácnak nevezni valahogy erős túlzásnak tűnik, nem is nagyon illik rá a szerep, de erről majd inkább később. Tehát a srác valamiért úgy határoz, hogy ezen a lepratanyán akar ezután élni az apjával, akivel gyakorlatilag nem is ismerik egymást. Így hát a tréningnadrágos anya gyorsan el is húz a lemenő nap fényébe, Laci meg az apja ottmaradnak egy megcsonkított macska és Zoli (Tzafetás Roland) társaságában, aki a benzinkút külön bejáratú kriplije. Hárman nézik tehát meredten egymást, a kínosan beállt csendet leginkább csak Zoli töri meg idegesítő történeteivel egy harci kutyáról, meg a gazdájáról, akik a környéken voltak hírhedtek.
Ebbe a csodás idillbe érkezik meg a Svájcba ingázó kurvák menetrendszerinti járata, ami annak rendje és módja szerint le is robban, ezért a két csapat kényszerűen egymásra szabadul, lesz is dráma, meg valamiféle izgalom és lesz szerelem is, na meg csalódás dögivel, hiszen ahol döglött rókák oszladoznak jelentőségteljesen az út mellett, ott nem igazán számíthatunk boldog befejezésre. Vagy mégis?
Gigor filmjének az elsődleges problémája, hogy nem lehet eldönteni róla, hogy milyen műfajban is készült. Vígjáték nem lehet, mert csak mérsékelten poénos, thriller sem, mert ahhoz túl kiszámítható, egy drámához képest pedig túl zavarosak és légiesen könnyedek a következtetései.
Ennek ellenére meglehetősen izgalmas és akár még jól is szórakozhatunk rajta, ha túl tudunk lendülni a film első felén, ami nagyon lassúra és túl megfontoltra sikerült. A nagyobb baj azzal az űrrel van, amit a film hagy maga után. Én például a stáblistát követően vagy fél órát forgattam a fejem Travolta stílusában, mert egyrészről egész jól szórakoztam, másrészről viszont fogalmam sem volt, hogy mit is láttam valójában. Nem igazán jön le ugyanis, hogy mi volt ezzel a filmmel Gigor célja.
Hátulról ellenfényben természetesen rá tudjuk erőltetni, hogy a film a nagy magyar valóságról szól. Arról, hogy szar ez, meg szánalmas, de a hazánk és szeretnünk kell! Még akkor is, ha az a bizonyos kutya a kripli Zoli történetéből szétmarcangol minket. Bár ez leginkább csak úgy világos, ha tudjuk, hogy Gigor szeret társadalmi témákat boncolgatni, csak jelen esetben ez nem sikerült annyira. Egy nagyon érdekes aspektus például teljesen kimaradt a filmből, nevezetesen az, hogy mi és hogyan visz rá egy nőt arra, hogy a prostitúciót válassza megélhetésül. Annyi mindenről lehetne beszélni ennek kapcsán, körülményekről, lelki tényezőkről stb. Ráadásul mindennek remekül meg is ágyaz a forgatókönyv, hiszen örömlányaink közt van mindenféle hátterű és korú nő, de sajnos ez teljesen kimaradt a történetből. Így fordulhatott elő, hogy Pokorny Lia karaktere teljesen feleslegesen került bele a történetbe, nincs semmilyen szerepe, gond nélkül kivágható lenne az a pár mondat, amit rákényszerítettek.
Ha már a szereplőknél tartunk, térjünk is vissza egy kicsit Jankovics Péterhez, aki 78-as születésével tényleg nem elég meggyőző komplexusos fiatal. Ő is mintha egy kicsit tanácstalan lenne sokszor, a nézőnek meg leginkább az böki a szemét, hogy minek kell ennek a felnőtt pasinak az apjával élnie a puszta közepén ilyen kategorikusan. Ez már akkor sem volna indokolt, ha tíz évvel fiatalabb volna, de akkor esetleg még lehetnénk megengedőek.
Trokán Nóra jellemábrázolása sincsen a toppon, mondjuk úgy nehéz is, ha egy kóbor macskának több háttere van, mint az ő karakterének. A flegmázás, amit előad így akaratlanul is az Üvegtigris színvonalára zülleszti a mozit.
Kurta Niké pedig elég középszerű megmentésre váró „hercegkisasszony”, nincs mélysége a játékának, inkább ripacskodásnak tűnik, amit rendez egyes jelenekben.
Ezekért a hibákért azonban nem feltétlenül a színészek a hibásak, sokkal jobban sáros ebben a rendező, aki a legnagyobb bakikat magával a forgatókönyvvel követte el.
A nyomozó óriási sikere után például teljességgel érthetetlen, hogy hol maradtak a Gigor-féle zseniális párbeszédek és szituációk és hogyan lett ebből az izgalmas lehetőségből középszerű hablaty, amire sajnos újfent szitokszóként használhatjuk, hogy „magyar film”.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
