[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Ez is eljött végre, elérkeztünk a tizenöt éve futó zombi széria utolsó epizódjához. Micsoda nap! Micsoda befejezés! Vagy mégsem…?
A kritikusok már 2002-ben is azt mondták a sorozat első részére, hogy egy sima B-kategóriás darab. Ezzel a fanatikus rajongók nyilván vitatkoznának, szóval maradjunk annyiban, hogy finoman szólva is megosztó volt az indulás. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy megvolt a maga diszkrét bája. Nézhető volt, jól keverte a horror és az akció műfaji elemeit és grátiszként még időutazás is járt hozzá, mert újra a szép emlékű, VSH kazettás hőskorban érezhettük magunkat tőle. Így aztán be is indult a gépezet és Paul W.S. Anderson futószalagon készítette a sztorihoz a folytatásokat. Sem a paraméterek, sem a széria megítélése nem változott nagyon. Anderson azért közben elvette feleségül Milla Jovovich-ot. Szóval neki simán megérte az egész.
Így érkeztünk el tehát a hatodik részig, ami elvileg tényleg az utolsó lesz, bár ez nyilván függ majd a film sikerétől is, egy ilyen levegős, bohém kis zombi sztorit akármikor össze lehet rakni, ha éppen úgy adódik.
Több okból sem szeretnék spoilerezni, szóval a sztoriról legyen elég annyi, hogy ez nyilván Alice (Milla Jovovich) története, aki most is, mint mindig durván rendet vág a zombik között. A film végére pedig kapunk egy egészen elfogadható magyarázatot arra, hogy miért is terjed el annak idején a T-vírus és miért irtotta ki majdnem a teljes emberiséget. Alice találkozik régi barátokkal és ellenségekkel, meg persze szerez újakat is mindkét bandából. Meg persze az is elválik, hogy megmenti-e a világot végül, vagy sem.
Ha a rajongóknak szeretnék kedvezni, akkor azt kell írjam, hogy igazából teljesen rendben van az új rész. Hozza az eddigi szintet, az akció látványos és extra pörgős, van benne pár jól sikerült jelenet, amitől simán kitör a frász, a CGI többnyire jó, szóval nincsenek itt olyan nagy problémák, ha végig észben tartjuk, hogy mit is nézünk valójában.
Szakmai szempontból azonban nem értékelhetem fel túlságosan a filmet, mert azért akad benne szóvá tehető baklövés rendesen. Kezdjük először egy technikai dologgal. A filmben gigantikus mennyiségű vágás van, szerintem tuti meg is döntötték vele a Guinness-rekordot. Tulajdonképpen olyan az egész, mintha egy stroboszkóp villogna a szemünk előtt a teljes játékidő alatt. Ez egyrészt rohadt idegesítő, másrészt nagyon kiábrándító, mert az embernek még arra sincs ideje és lehetősége, hogy jóízűen egy gusztustalan nagy zombi pofájába bámuljon. A vége felé azért lazul a dolog valamicskét, de a film elején még az is kihívás, hogy aktuálisan elkülönítsük kit is látunk a vásznon.
Anderson, mint mindig most is figyelt a stílusjegyek keveredésére, a horror elemek azonban nem túl izgalmasak, mondhatjuk úgy is, hogy elmegy az idő a nagy T-vírusos magyarázkodással, így rettegésből nagyon kevés jut, amit meg kapunk az nagyon átlagos, mondhatni unalmas és kiszámítható is egy idő után.
Mint ahogy maga a sztori is, ami tényleg ad egy magyarázatot az eddig történtekre, de ezt erőltetetten, verejtékezve teszi. Van az egésznek egy kellemetlenül kényszeredett hangulata, amitől nagyrészt csak a fejünket fogjuk és sűrűn emlegetjük Anderson felmenőit. Úgy is mondhatnám, hogy idő kell hozzá, mire feldolgozza az ember azt a sok bődületes „csavart”, amit összehoztak a forgatókönyvben.
Azt azért túlzás lenne állítani, hogy A kaptár utolsó része egy fabatkát sem ér, bár az is biztos, hogy a fanatikus rajongókon kívül nem sokan fogják isteníteni ezt a műremeket.
Így a vége felé pedig már csak egyetlen kérdés foglalkoztat: Az éhes zombik miért csak gyök kettővel tudnak futni az áldozatuk után? A megfejtéseket szerkesztőségünk e-mail címére várom. „Mind itt fogtok meghalni” jeligére.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
