[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Dragomán György világsikerű könyvének filmfeldolgozása botrányosan súlytalan. Az elsőfilmes rendezők, Jörg Tittel és Alex Helfrecht szemmel láthatóan semmi sem értettek meg a történetből. Így csak egy bizonytalan stílusú, döcögős filmet kapunk, ami végletesen egyszerű általánosításokkal, klisékkel dolgozik. Értelmetlen és teljesen felesleges az egész.
A történet tehát adott a tizenegy éves Dzsátá (Lorenzo Allchurch) vasfüggöny mögötti felnőtté válásáról, de míg Dragomán könyvében a tizennyolc lazán összefűzött elbeszélés részletgazdag, egyedi hangja és az írás hömpölygő stílusa szinte szabályszerűen gyomorszájon vágja az embert, addig a film üres és hiányzik belőle minden izgalom, ami az ártatlan gyerekkor és az elnyomás bénító ereje között feszül.
Pedig a Dzsátá számára új és felkavaró kamaszkori élmények, valamint a diktatúrához kötődő fájdalmas élethelyzetek, apját munkatáborba hurcolják, rengeteg lehetőséget és ötletet adhattak volna egy remek forgatókönyvhöz. A kiskamasz személyes problémái csak érintőlegesen jelennek meg a filmben, az alkotók inkább az apa elvesztésére próbáltak koncentrálni. Az ő fikciós diktatúrájuk azonban csak másolni próbálja a manapság futószalagon gyártott hasonló filmeket, mint például az Éhezők viadala. Hiányzik belőle a Dragomán-féle eredetiség, a sodró lendület és az a szívfacsaróan életszerű ábrázolási forma, ami a könyvet lenyűgözővé teszi.
Tittel és Helfrecht számos hibát vét, kezdve azzal, hogy meg sem magyarázzák a mű címét, ami kapitális baklövés, különösen azért, mert még az ominózus sakkautomata (jelen esetben futurisztikus robotnő) is feltűnik a vásznon.
A színészvezetéssel is akadnak problémák. A Dzsátá nagymamáját játszó Foina Shaw például hiába tapasztalt és kiváló színésznő a filmben teljesen feledhető, pedig még egy csodás nagyjelenete is van, amibe játszva belesűríthetné a családja elvesztéséből fakadó mély fájdalmat és az elnyomó diktatúra iránt érzett fékezhetetlen haragot, ami aztán a kényszerű hűség őrületébe csap át.
Lorenzo Allchurch sem meggyőző főszereplő, a jellemábrázolása leginkább kimerül abban, hogy morcosan néz, és néha felemeli a hangját. Egyedül a focilabdáért folytatott vérre menő harcban játszik nagyszerűen.
A legsúlyosabb probléma azonban maga a diktatúra hiteles, érzékletes ábrázolás. Dragomán világa egyszerre rendőrállam és posztapokaliptikus küzdőtér, mesteri stílusérzékkel keveredik benne az 1984 és A legyek urának hangulata. Egy fojtogatóan zárt, szürreálisan izgalmas tér, tele fájdalommal és érzelmekkel. A film ehhez képest teljesen steril és a legelcsépeltebb diktatúra sablonokkal dolgozik, bár tulajdonképpen még ezt sem mondhatjuk, mert csak és kizárólag annyit tudunk meg belőle, hogy a diktatúra az egy nagyon rossz és fájdalmas dolog.
A látványvilág, a díszlet sem egyedi, minden elemét láthattuk már más filmekben, ráadásul precízebb kivitelben. A CGI sokszor teljesen botrányos, esetlensége bántó a szemnek.
Tittel és Helfrecht számára túl nagy falat volt ez a világsiker, így mindenki jobban jár, ha mozijegy helyett inkább ellátogat a legközelebbi könyvesboltba és lelkesen elmerül Dragomán végtelenített, gomolygó mondatai között, melyeket csak a vesszők egyszerűsége tör meg rituálisan.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
