[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]
Coralie Fargeat bemutatkozó horrorfilmét egyaránt imádja a szakma és a közönség is, de vajon tényleg elég a felszínes feminista felhang és némi Bret Easton Ellis-féle véres utózönge ahhoz, hogy valaki meghatározó filmet készítsen a szexuális erőszakról?
A felhajtás ellenére Fargeat debütáló alkotása nem más, mint egy totálisan üres váz, amire a rendezőnő ügyesen felaggatott pár zengzetes, már amúgy is bevált és jól működő klisét, hogy azokkal takarja el bizonytalanságát a témában. Vette Tarantino bosszúszomjas mennyasszonyát, akinek megszállottságát keresztezte Lara Croft találékonyságával és mindezt a belső erőt beleültette egy Barbie baba testébe és már készen is volt Jen (Matilda Anna Ingrid Lutz) az egyszerű húsdarabból, varázsütésre feminista ikonná avanzsáló főszereplő. Ez rendben is volna, ha Fargeat képes lenne normálisan végigvezetni hősét ezen a fejlődésen, ez azonban nagyon durván nem sikerül neki.
Végignézve a filmet inkább gondolnánk, hogy azt férfi rendezte, mert Fargeat végig férfiközpontú megközelítést alkalmaz, egyáltalán nem enged betekintést Jen fejébe, beszélni is alig beszélteti, tulajdonképpen csak a testét használja, még a szexuális erőszak megtörténte után is. Ez nyilván a koncepció része, de ahelyett, hogy a film az áldozathibáztatás elleni metodika ellen szólna, pontosan a visszájára fordul és a főszereplőt sem képes kiemelni az ösztönlény kategóriából.
A sztori egy butuska, illetve elviekben csak annak látszó lányról szól, aki egy kellemes hétvégére érkezik egy sivatag közepén lévő luxusvillába a nős szeretőjével. A férfi üzlettársai azonban belerondítanak a romantikába, mert egy nappal előbb érkeznek a tervezett vadászatra. Az újonnan érkezett férfiak természetesen kezdetektől felfalják a szemükkel Jent, aki falatnyi bikiniben grasszál közöttük. Egyikük pedig képtelen uralkodni magán, amikor egyedül maradnak megerőszakolja. Jen szeretőjénél sem talál védelemre, a férfi csak el akarja sikálni a dolgokat és pénzt akar adni a lány hallgatásáért. A vita eldurvul közöttük és a védtelen lányt szeretője egyszerűen lelöki egy magas szikláról. Itt azonban nem ér véget a történet, mert Jen leleményességének köszönhetően megmenekül, és módszeres vérengzésbe kezd, ami kitart a film legvégéig.
Szereplőink tehát mindannyian ösztönlények. Az mondjuk a kisebbik baj, hogy Fargeat maximálisan démonizálja az erőszaktevőket, hiszen aki képes elkövetni olyan aljasságot, mint a szexuális erőszak, vagy zaklatás az nem is érdemli meg, hogy az indítékait részletezzék. A szexuális erőszak minden szempontból megengedhetetlen! A nagyobbik baj azonban, az hogy a főszereplő figurája is egyfajta ösztönlény, aki csak a trauma hatására kezdi valamilyen szinten belső lelki tartalékait használni, addig ugyanúgy a külsőségek rabja, mint a körülötte lévő férfiak. Ennél is nagyobb baj, hogy átváltozása egyáltalán nem meggyőző, túl éles a váltás, mintha csak egy érme két oldalát látnánk.
A film vége felé Fargeat elrejt ugyan egy zengzetesnek szánt részt, ami nagyon erősen hajaz Bret Easton Ellis Amerikai pszichójára, miszerint külsőségek iránti, ösztönszerű vágyaik a felismerhetetlenségig összemossák az embereket, akik egyéniség híján leginkább csak az áldozat szerepére alkalmasak. Ebben az olvasatban azonban Jent semmi sem különbözteti meg Patrick Batemantől, aki sosem volt önjelölt igazságosztó, csak egy egyszerű gyilkos, aki maga sem különbözött áldozataitól.
Fargeat tehát jobban és főleg sokkal mélyebben is átgondolhatta volna a mondandóját a témában és akkor talán nem csak egy üres lufit tett le volna az asztalra film helyett.
A filmben lévő horror és thriller elemek ettől eltekintve legtöbbször működnek, szóval akinek elég annyi is, hogy 108 percen keresztül szinte megszakítás nélkül patakzik a vér a vászonról, az ne habozzon megnézni a filmet, aki viszont a tökéletes feminista kiáltványt keresi, az keressen nyugodtan tovább.
[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]
